Profil


Név: Umi
Valódi név: Alexa
Szülinap: április 19
Csillagjegy: Kos 
about:
全部私の夢のかけら~!♥ たった一つ変わらないもの、ずっと描いてた夢。♪
私は青空を見れのが好きだ。☆

TAGS

álom (24) anglia (5) arashi (3) bakaságok (10) bambuszliget (1) bnf (1) boa (8) christmas (3) cirkusz (1) con (3) dalszöveg (16) dorama (15) eladó (1) emi (4) fanfic (17) horoszkóp (3) hullócsillag (2) idézetek (2) inu (4) jin (1) kattun (7) kirándulás (1) koki (1) kumi (3) leila (13) miura (1) mozi (4) német (6) news (5) nyár (1) ősz (1) párizs (1) sellő (1) sennyo (12) sho (2) szülinap (11) tanabata (1) tánc (1) tél (1) toma (5) tüzijáték (2) umi (10) utazás (4) videók (11) yamapi (27) yukata (2) Összes

お客さんたち

free counters

Nem létezem nélküled, bocsáss meg! - 13. Mindenki követhet el hibákat

2011.07.06. 12:03 - Umi

Címkék: fanfic

Íme ezzel nyitom a júliust, egy új fejezettel. Most kicsit gyorsabbra vettem a tempót, mivel legutóbb nagyon megvárattalak benneteket az új fejezettel ^^
Tehát íme a 13. fejezet!



13. Mindenki követhet el hibákat



- Az istenért Keiko! – ült le Mayuko egy kanapéra.
- Mayuko… - mondta Keiko, aki Mayuko előtt állt.
- Itt ez a jó kis terv, és te úszni hagynád?!
- De Mayuko, értsd meg.
- Nem értem! Nem akarom.
É- rtsd meg, már egy hónap eltelt, miért nem hagyjuk inkább békén őket? – ült le Keiko is Mayuko mellé.
- Keiko! – kiállt Mayuko. – Hallod magad ilyenkor? Nem ismerek rád. Yamapiról van szó! – mondta ki egyenesen a szemébe a "varázsszót" Mayuko.
- Yamapi… - ismételte halkan Keiko.
- Igen! Vissza akarod kapni nem?? Itt a lehetőség! Én meg megszerzem magamnak Jin-chant. Végleg. – hangsúlyozta hideg tekintettel. – Ma este te elmész Pi-kunhoz, én meg Jin-chanhoz.
- De biztosan Umi is otthon lesz…
- Épp ez a lényeg. Ne feledd legyél nagyon rámenős és erőszakos. - szövögette tovább e két fundorlatos és akaratos nő terveiket
Este én otthon egyedül izgatottan várakoztam, mikor ér haza Yamapi, hogy elmondhassam neki a babás hírt. Eléggé aggódtam, örül e majd neki, vagy nem… Reméltem, hogy nem fog kiakadni, mert tisztában voltam azzal is, hogy most nagyon elfoglalt a munkájával, és ez még fontos is neki… Mégis valahogy rossz előérzetem volt egész nap. Valamiért azt éreztem, hogy ki fog akadni... Vagy valami hasonlót.
7 óra felé járt, ezért nekiláttam az egyszerű vacsinak, ami saláta volt. Éppen a paradicsomot szeleteltem, amikor hallottam, hogy Yamapi megérkezik az autóval.
Odakint eközben:
- Keiko. – mondta Pi, mikor meglátta a bejárati ajtó előtt ácsorogni. – Te mit keresel itt?
- Hozzád jöttem. – lépett előrébb.
- Tudod, hogy olyan már nincs, hogy „hozzám”. Csak „hozzánk” lehet. – mondta Yamapi, mire Keiko lesütötte a szemét. – Bocsáss meg, de Umi már biztosan vár.
- Rendben. – állt kicsit félre Keiko, megtévesztve Yamapit.
- Viszlát. – intett Pi, majd benyitott a lakásba. – Szia kicsim, megjöttem. – hallottam Yamapi hangját a konyhából. Kicsit ideges lettem, de örültem, hogy itthon van, ezért elébe szaladtam az ajtóhoz:
- Szia, üdv—
- Üdv itthon. – láttam meg Keikót Yamapi nyakába csimpaszkodni, amint kimondja helyettem ezt a mondatot, majd megcsókolta őt. Nem akartam hinni a szememnek. Mit keres itt Keiko? És miért állja Yamapi, hogy a helyembe lépjen? Talán vak?
- Öhm… - nyögtem, majd mindketten rám néztek. – Ez…
- Umi! – kapcsolt Pi. – Ez…
- Ez valami rossz vicc ugye? – csuklott el a hangom, miközben jéggé dermedek
- Félreérted!
- Ja… Már megint, mi? – gyülekeztek könnyeim. – Ezért hagyod, hogy még mindig ölelgessen? – néztem Keikóra, aki még mindig Pi nyakában lógott. Pi ránézett és kapcsolt, majd lesöpörte magáról a lányt.
- Jó, hogy haza értél. – mosolygott Keiko Pire.
- Elég legyen, hagyd abba! – kezdett ideges lenni Yamapi.
- Akkor én nem is zavarok. – mondtam, majd elindultam kifelé, semmit magamra öltve.
- Ne menj el! – kapta el a karom Yamapi.
- Eressz el! – rántottam ki karom a kezéből elég erősen.
- Umi, kérlek, én— - nem hagytam neki, hogy befejezze, mert megfordultam és egy nagy pofont adtam neki, ami csak úgy csattant.
- Hagyj békén! – kiabáltam könnyes arcom mögül. Eközben Yamapi eszébe jutott valami:
„– Ha nem adsz rá okot, akkor veled nem fogok sosem így kiabálni.
Soha nem adok rá okot. Ígérem.
Remélem is. Mert… azzal ugye tisztában vagy… hogy azt nem élném túl?”

Csengtek e szavak emlékében. Ekkor szidtam és pofoztam meg Jint Leila miatt.
„…azt nem élném túl...”
- Umi, várj! – kiáltotta utánam, de én egy szál vékony kis pulcsiban rohantam ki az utcára, hogy fogjak egy taxit.
- Hagy menjen… - kezdte Keiko, de Yamapi ellökte és utánam szaladt, én pont akkor kaptam el egy taxit.
- Várj!!! – kiabálta, miközben én beszálltam a kocsiba.
Asakusába, legyen szíves, sietek. – mondtam a sofőrnek, aki már indult is.
- Umiiii!!! – kiáltott utánunk Yamapi, de a kocsi már le is fordult a legközelebbi sarkon. Könnyeim rejtegetve bámultam ki az ablakon, hogy a sofőr ne lássa.
Yamapi dühösen rontott vissza a házba.
- Mit tettél?! – üvöltött Keikóra.
- Le akartam őt győzni. – válaszolta
- Hát az sikerült. – járkált fel-alá Pi
- Igen? – csillant fel Keiko szeme. – Ezek szerint én győztem? – karolt volna Pibe a lány, de az mérgesen ellökte magától, mire az a földre esett.
- Nem! – kiáltotta Pi. – Nem így értettem! De ő most biztos így érez, és nagyon szenved. És ez ismét miattad!
- Ijesztő vagy… - nézett rá a földről Keiko.
- Csodálkozol?? Ő a menyasszonyom! És mindennél jobban szeretem!
- Menyasszony? – lepődött meg Keiko
- Takarodj! – kiáltott Yamapi
- De… Én ezt nem-
- Takarodj!!! – ismételte, majd Keiko lassan felállt. – Soha többé nem akarlak látni, megértetted?! Többé nem vagy a barátom!
- De—
- Kifelé!!! – intett Pi az ajtó felé, majd Keiko kirohant azon. A barátság, amit Yamapi Keiko iránt érzett, egy szempillantás alatt gyűlöletté változott. Most már komolyan.
Eközben én megérkeztem a megadott címre, és a taxis elhajtott. Ekkor ébredtem rá, hogy itt lakik Toma. Amikor eljöttem, zavarodottságomban egyből az ő címét mondtam, még ha nem is fogtam akkor fel. Becsengettem hozzá, de nem nyitott ajtót. Akkor ezek szerint még nem ért haza. Bekucorogtam az ajtó elé, és egy szál kis pulcsimban fagyoskodtam. Nagyon hideg téli nap volt ez. Egészen elszenderülhettem ott az ajtó előtt guggolva, mert ezek után már csak arra eszméltem fel, hogy Toma rázogat, és hogy már besötétedett.
- Umi! – emelt fel, miközben mellkasára borított jobb karjával, ballal a kulccsal nyitotta az ajtót. – Te jó ég! Jól vagy? Mi történt?? – kérdezgetett, de a lábaim úgy elzsibbadtak, és lefagytak, hogy örültem, ha arra bírtam koncentrálni, hogy meg tudjak állni rajtuk. Persze ha Toma nem támogat be, akkor biztosan elestem volna. Óvatosan leültetett a kanapéra.
- Hozok takarót! – rohant be a szobájába, és hozta ki takaróját, amit egyből rám terített, majd mellém ült, és karjai közé vett. Kezeivel finoman dörzsölt, hogy minél előbb felmelegedjek. A saját takaróját adta rám. "Megint ez a takaró. Megint ez az illat…" Gondoltam magamban.
- Mi történt? Hogy kerültél ide? Egy szál pulcsiban? – kérdezte. Szemeibe néztem, és elmondtam neki mi történt. Most egy könnycseppet sem hullattam. A hidegben minden könnyem elapadt. Nem faggatott és nem szólt erről semmit, csak megértően hallgatott. Amire most éppen szükségem volt.
- Hozok egy forró teát. Ne bújj ki a takaró alól. – parancsolt rám. Gyorsan megjött a teával, majd kezeimbe nyomta és visszaült mellém, és ismét átkarolt. Teámat igyekeztem gyorsan szürcsölni, hogy minél hamarabb felmelegedjek.
- Mond… Toma-chan… - kezdtem bele.
- Hmm? – hajolt közelebb fejével. Ekkor letettem a maradék teát az asztalra, majd a takarót úgy igazítottam, hogy őt is érje, és szorosan átkarolva hozzá bújtam. Fejem nyakába fúrtam, és mély lélegzetet vettem.
- Így maradhatnánk? – kérdeztem halkan. Mikor Toma is magához tért, visszakarolt, és fentebb ültünk a kanapén. Teste melegét és illatát közvetlen érezni, most maga volt a Paradicsom. Hátamat simogatta, hogy megnyugtasson. Pedig már az voltam egy ideje, az ő karjaiban…
Eközben Leila és Jin mit sem sejtve arról, hogy Mayuko éppen feléjük tart, boldogan nézték együtt a Tv-t.
- Szerinted kisfiú lesz, vagy kislány? – kérdezte Jin, miközben végigsimított Leila pocakján.
- Szerintem… hmm. – mosolyogta el magát Leila
- Mi az? – mosolygott Jin is.
- Eszembe jutott, hogy Umival mennyit beszéltünk már erről.
- Na, és?
- Kislány. – mondta Leila Jin szemeibe nézve.
- Tényleg? – lett széles vigyor Jin arcán.
- De nem biztos.
- Én nagyon remélem, hogy kislány lesz. – fúrta bele Jin az arcát Leila hasába.
- Tudom, tudom. – mosolygott Leila miközben Jin fejét ütögette finoman. Ekkor valaki csöngetett az ajtón.
- Majd én megyek. – mondta Leila és felállt kinyitni az ajtót. Amikor kitárta, és meglátta maga előtt Mayuko arcát, elsápadt.
- Ki az? – csoszogott ki Jin is a nappaliból. – Te? – lepődött meg Jin is. – Mit keresel itt?
- Hozzátok jöttem. – mondta Mayuko, majd befelé vette az irányt. – Nahát, nem változott meg semmi a lakásodon, Jin-chan. – vigyorgott, miközben körbe nézett. Leilának már ettől felugrott a vérnyomása.
- Mayuko, nem tudom miért jöttél ide, de kérlek távozz. – mutatott az ajtó felé Jin, mintha megérezte volna a bajt, és így próbálná megelőzni azt.
- Eszem ágában sincs, drágám. – mondta nyájasan Mayuko. – Oh, hoztam neked valamit. – nézett Mayuko Leilára.
- Nekem? – értetlenkedett Leila.
- Igen. – kotorászott a táskájában, majd elővett egy aznapi újságot. – Parancsolj. – nyújtotta át az újságot Leilának. Amint átvette, azonnal meglátta a lényeget. Ugyanis ott volt nyitva hagyva az újság. Mayuko bekészült. Egy képet látott, amin Jin és Mayuko -legalábbis szőke hajából kiindulva biztosan ő az- szerepelt. Mayuko éppen Jin nyakában csüngött karjaival, Jin egyik keze pedig Mayuko fején pihent. Arcukból szinte semmi nem látszott, de Leila felismerte Jin baseball sapkáját.
- Nahát. – kezdte Mayuko. – Nem lehet tán, hogy még nem is tudtad?
- Mayuko állj! – parancsolt rá Jin
- Szóval mégis igaz? – kérdezte remegő hangon Leila
- Nem! Az a kép meg van zugerálva, és különben is ő mászott rám, ahogy szokott!
- Akkor miért van a kezed a fején?
- Mert akkor hámoztam éppen le magamról, de persze a hülye fotósok mindig a legrosszabbkor kattintgatnak a gépeikkel! – mérgelődött Jin. Visszaemlékezett amikor tegnap Mayukoba botlott az utcán, teljesen véletlenül, és ráakaszkodott. Ekkor mondta neki Jin, hogy „Nekünk nincs miről beszélnünk” és taszította el a lányt a fejénél, így az elengedte őt, és Jin már távozott is.
- Jajj, ne legyél ilyen gonosz~ - vigyorgott Mayuko.
- Leila… - fogta meg Jin a kezét. – Kérlek, ne dőlj be ennek a szemétnek. – vette ki az újságot a kezéből és dobta el a szoba közepére.
- Jin… már megint ő… már… nem tudok többé hinni neked. – vette ki a kezeit Jinéből, és hátrált egy lépést, miközben egy könnycsepp folyt végig az arcán.
- Leila, ne, kérlek, ne, kérlek— - dadogott Jin aggodalmában, hogy Leila elhagyja.
- Jajj, bébi, ne legyél olyan feszült. – lépett oda elé hírtelen Mayuko, aki megcsókolta Jint. Leila szemei kikerekedtek, ahogy Jiné is. Jin időben reagált, és lökte el magától Mayukót, de ahhoz nem volt elég gyors, hogy ezt Leila is meglássa. Ekkor már az ajtón szaladt kifelé.
- Lei— - szaladt volna Jin Leila után, de Mayuko elkapta a kezét.
- Ne menj. – mondta közömbösen
- Mit képzelsz?! – ordította Jin, majd kitépte kezét a lányéból. Leila eközben csak futott futott, a legközelebbi sarkon balra fordult, majd rögtön jobbra. Jin szaladt utána, de nem láthatta merre szaladt, így Jin rossz sarkon fordult be. Feleslegesen sietett annyira a rossz irányba. Eközben Leila levegő után kapkodva szaladt a hideg utcán. Lehelete fehér füstként hagyta el száját. Lehulló könnycseppjei páncélként dermedtek arcára. Ekkor messziről kiszúrt egy közeledő férfialakot maga előtt, de nem törődött vele különösebben. Ám amikor el akart húzni a férfi mellett, az elkapta a karját, és a meglepődöttségtől Leila egy nagyot sikított.
- Psszt! Csak én vagyok. – suttogta kedvesen Shun.
- Eh? – nézett rá Leila. – Shun?
- Igen. – mosolygott. – Már messziről láttam, hogy te vagy az, és amikor nem ismertél fel úgy döntöttem elkaplak, főleg, hogy aggódom, vajon hová szaladhatsz sírva ilyenkor este, és miért. – áradt a kedvesség Shun szavaiból. Leila meghatódott aggodalmán, és a nyakába borult, hogy tovább sírjon.
- Na. Mond el mi bánt. – simogatta Leila fejét Shun. – Gyere. – invitálta magával Shun. Nem sétálhattak sokat, mert elég gyorsan megérkeztek egy lakáshoz, amibe bementek.
- Ez… te itt laksz? – kérdezte Leila, amikor beléptek az ajtón.
- Igen. – akasztotta fel a kabátokat Shun.
- Nagyon szép. – nézett körbe Leila
- Köszönöm. Na gyere, főzök egy teát. – mondta Shun, majd bementek a konyhába. Shun nagyon tapasztaltan kezdett bele a teafőzésbe, igazán jó látványt nyújtott.
- Nos, akkor elmeséled, hogy mi történt veled? – ült le Shun Leilával szembe, miközben főtt a tea.
- Én… - kezdett bele Leila, majd szeme elé villant Mayuko ördögi arca, és az újságban a kép, és a csók. – Én… - akadt el a hangja és sírta el magát újra.
- Jól van, nyugodj meg. – nyúlt át az asztalon Shun, és tette kezét a Leiláéra. – Ugye Jin-kun miatt sírsz? – kérdezte, majd Leila a szemeibe nézett, amiből Shun egyből tudta a választ. – Mond el. – kérte Shun. Kisebb szüneteket tartva, de Leila elmondta, mi is történt. Közben már a teáját is szürcsölte. Mikor megitták, Shun elpakolt a konyhában.
- Gyere, menjünk át a nappaliba. – segítette fel Leilát, majd kísérte a nappaliba. Shun leültette Leilát a kanapéra, ő pedig az ahhoz tartozó fotelba ült.
- Gondolom, most nem szeretnél haza menni.
- Eltaláltad. – bólintott Leila
- Ha gondolod, aludj nyugodtan itt.
- He?
- Bár én biztosra veszem, hogy Jin nem követett el semmi bántót.
- Hmm… - durcázott be Leila a név hallatán. – Nem kell őt védeni.
- Én nem…
- Tudod nem ez az első alkalom.
-Tudom. – bólintott Shun. Hát persze hogy.
- És… megint ez a nő. Ki tudja hányszor fog még közénk állni. Vagy hogy idővel felbukkan e valaki más, aki meg akarja őt szerezni. De miért is ne akarnák, hiszen ő Jin… nem tudom, meddig bírnám ezt.
- Ugyan… szerintem nem kell Jin-kun érzéseit kétségbe vonni. Teljes szívéből szeret téged, ez látszik rajta. – mondta Shun. Leila nem szólt semmit, inkább próbált nem is odafigyelni arra, amit Shun az előbb mondott, nehogy újra felbosszantsa magát.
- De ettől függetlenül itt töltheted az éjszakát, ha akarod. – ajánlotta fel újra Shun. Tekintetük egy pillanatra összeforrt, majd Shun törte meg az idillt.
- Akkor megyek, és megágyazok neked odabent. – kalimpál Shun a szobája felé.
- Oh, jó lesz nekem itt is.
- Nem hagyhatom, hogy a vendégem a kanapén aludjon.
- Hidd el, jó lesz itt. Talán ezen még jobbat is tudok aludni.
- Ahogy akarod. – mondta Shun, majd elment ágyneműért. Együtt ágyaztak be a kanapén, ahol majd Leila fog aludni.
Eközben mi Tomával még mindig egymás karjaiban voltunk a kanapéján.
- Jobban vagy? – kérdezte lágyan Toma, a csendes "pihenő" után. Ahogy ezt kimondta, fejemmel éreztem, ahogy megrezeg a mellkasa hangjától, és ettől csak még inkább… kívántam. Vallottam be magamnak. A felismerés elég rosszul érintett. Gyorsan eleresztettem őt, és szembe néztünk a másikkal, Toma meglepetten nézett vörös arcomra.
- Minden rendben? – kérdezte, még mindig nem engedve el karom. – Talán belázasodtál? – tette jobb kezét homlokomra. Biztos megfáztál a hidegben.
- Eh? – lepődtem meg. Biztos voltam benne, hogy nem voltam lázas…
- Túl hideg a kezem. – mondta, majd kezét levette homlokomról, és mielőtt reagálhattam volna, Toma homloka máris az enyémre tapadt. Szemem nem bírtam becsukni, néznem kellett őt, olyan közel volt az arca. Ő nyugodtan, lehunyt szemmel érzékelte a homlokom hőmérsékletét.
- Azt hiszem nincs lázad. – emelte el lassan fejét. Nem bírtam tovább ellenállni a hangjának, az érintésének, és az illatának, ezért hírtelen magamhoz húztam, hogy ne menjen messzire fejével. Átöleltem, arcom az övéhez tapasztottam.
- U-Umi… chan… - akadozott Toma hangja is.
T- oma! – mondtam ki nevét, mintha fuldokolnék, éppen nagy levegőt akartam venni, és mondani valamit, de ő megelőzött:
- Umi-chan, szeretlek! - kiáltotta
- Mi?
- Nagyon!
- To-Toma-chan… - lábadtak könnybe szemeim. Egyaránt Pi miatt, egyaránt Toma miatt. Nagyon szerettem Yamapit, de megint megtörte a szívem. Tomát is szerettem… Be kellett látnom. Talán csak őt valahogy mégis másképpen. Könnyeimmel küszködtem, amikor arra gondoltam, hogy nem tudom viszonozni ezt a szerelemet, amit irántam érez. Ettől függetlenül még kívántam. De egy sértett nő bánatában követhet el hibákat... Elengedtük egymást, és mélyen a másik szemébe néztünk.
- Megmondtam, hogy nem bocsájtok meg Pi-channak, ha még egyszer megbánt téged. – mondta Toma remegő hangon, mint aki szintén mindjárt elsírja magát, miközben végigsimított arcomon.
- Én… - kezdtem bele halkan. – Én is szeretlek. – szipogtam. Toma elmosolyogta magát, majd arcom két keze közé vette, és lassan ajkát az enyémre tapasztotta. Nem ellenkeztem. Úgy éreztem vérzik a szívem, és csak ő volt képes elállítani azt. Óvatos és lágy csók volt ez, mintha mindketten tisztában lennénk ennek a súlyával. Hogy most rossz dolgot teszünk, valami tiltottat. Főleg én… Ezt nagyon rosszul viseltem, és könnyeim nem akartak elállni egy percre sem. Lassan kényeztettük egymást érintéseinkkel és csókunkkal. Toma a nyakam kezdte csókolgatni, amitől lassan vesztettem el önkontrollom. Végül már a kanapén feküdtünk. Tudtam, nem helyes, amit teszek. Toma is tisztában volt vele. De egy kis időre mindketten belefeledkeztünk a szenvedélybe. Nem láttam mást a szemeim előtt, csak ahogy Keiko üdvözli és megcsókolja Yamapit, és nem éreztem mást, csak Toma illatát, és puha bőrének érintését. Ami talán enyhíthette a fájdalmamat. E kettőt összeadva, nem nehéz kitalálni egy szomorú szerelmes nő vágyait... Éreztem, hogy most már mindkettőnk készen áll az együttlétre. Ám ekkor jutott eszembe a reggeli utunk a gyógyszertárba…
- Umi-chan? – nézett újra szemembe Toma. – Még mindig sírsz? – törölgette le ujjaival, miközben mellettem feküdt. Én csak szipogtam, mint egy kisgyerek. Igen, még mindig folytak a könnyeim.
- Talán nem kellene ezt tennünk. – ismerte be Toma is. – Jobb, ha most abbahagyjuk, mielőtt jobban belemerülünk…
- De! – kaptam fel a fejem, és egy újabb könny csordult ki szememből. Toma lágyan lecsókolta ezt a könnyet arcomról. – Én… - nyögtem. – Én vagyok a legrosszabb ember!
- Miről beszélsz? Ez hazugság. – suttogta lágyan fülembe
- De… Én…
- Ne érezz bűntudatot. Nem tettük meg. – ölelt át Toma, miközben elfészkelődtünk a kanapén. Toma feküdt belül, én kívül, és úgy feküdt mögöttem, hogy közben átkarolt.
Nem… de… már ide se kellett volna eljönnöm. – folytak tovább könnyeim a kanapéra.
- Örülök, hogy eljöttél. – tette fejét az enyémre.
- Nem kellett volna…
- Umi-chan. Nem tettél semmi rosszat. Mi csak csókolóztunk, ahogyan ők is. – mondta meggondolatlanul Toma. - Ah, ne haragudj.
- Igazad van. – szipogtam. – Egy csók nem jelent semmit, nem? – próbáltam nyugtatgatni magamat, és közben Pire és Keikóra gondoltam.
- Nem. – nevetett zavartan Toma. – Persze, hogy nem jelent semmit. Semmit… nem jelent… - halkult el Toma hangja. Megfordultam, és szemeibe néztem.
- Ne haragudj. – mondtam. – Bocsáss meg. Nem így értettem. – folyt egy újabb könnycseppem. – Tényleg szörnyű vagyok.
- Nem, ne mondj ilyet!
- De igen. – bólogattam. – Tudod… ma tudtam meg, hogy… hogy…
- Hogy? – kérdezte kíváncsian Toma
… terhes vagyok. – mondtam, miközben lehunytam szemem. Szégyelltem magam, és féltem Toma reakciójától.
- Komolyan? Gratulálok. – mondta lágyan. Nem erre számítottam, ezért kinyitottam a szemem, és láttam, hogy még mindig engem néz.
- Toma-chan… - jöttek még mindig könnyeim. Vele mindig zavartalanul lehettem őszinte. Bár Yamapinak is ilyen könnyű lenne elmondani ezt.
- Ne sírj már ennyit. – törölgette szemem. – Ne sírj. – kezdett el ringatni karjaiban
- De… olyan jó vagy hozzám, nem érdemlem meg.
- Yamapi biztosan ki fog ugrani a bőréből, ha ezt megtudja.
- Mi? – lepődtem meg mondatán
- Boldog lesz nagyon. – mosolygott kedvesen Toma
- T-tényleg? – csillogtak könnyes szemeim. – Ez váratlanul ért… Azt… azt hittem nem nagyon fog neki örülni.
- Miért ne örülne?
- Nem tudom… Annyira elfoglalt a munkájával, csak annak él… Nem hallottam még gyerekekről beszélni, ezért…
- Ne butáskodj. Tudom, hogy igazam lesz.
- Mm. – bólintottam. – Hiszen te jobban ismered.
- Azért, mert együtt nőttünk fel? – kérdezte, amitől ellágyult a szívem
- Azért is.
- Nem hiszem, hogy jobban ismerném. Ezt most csak a történtek miatt gondolod így. Te olyan oldalát is ismersz, amit én nem. – mosolygott továbbra is kedvesen Toma.
- Toma-chan…
- És elhiheted azt is, hogy te vagy neki a legfontosabb.
- Köszönöm… - fúrtam magam mellkasába.
- Mondtam már, hogy ne sírj. Rendben? – ölelt szorosabban magához. Lassan sírtam magam álomba Toma karjaiban.
Eközben Shunnál:
- Egészen biztos, hogy itt szeretnél aludni? – aggodalmaskodott Shun, amikor utolsó simításokat birizgálta a takarón, mikor beágyaztak Leilának.
- Igen. – igazgatta párnáját Leila. – Jó lesz itt nekem, hidd el.
- Rendben. Akkor hozok neked valami alvós ruhát. – mondta Shun, azzal bement a szobájába, Leila pedig leült a kanapéra, a takaróra. Shun gyorsan vissza is érkezett egy nagyobb pólóval és egy pizsoma nadrággal. Amikor odaért a kanapéhoz, megbotlott az arról lógó lepedőben, és felbukott.
- Ah! – nyögte, mikor a földre esett, és kezéből kipotyogtak a ruhák.
- Shun, jól vagy?! – térdelt le mellé Leila.
- Jól. – ült fel a földön. – Csak figyelmetlen voltam. – szedte össze a ruhákat. – Tessék. – nyújtotta át őket Leilának, miközben törökülésbe ült a földön.
- Köszönöm. Akkor fel is veszem ezeket. – állt fel kezében a ruhákkal.
- Arra van a fürdő. – mutatott karjával Shun, majd Leila bement, és átöltözött. Amikor Leila kijött a fürdőből, a magára öltött Shun pizsomában, Shun felpattant a törökülésből, ám ekkor megint felbotlott, és egyenesen Leilának csapódott, majd együtt zuhantak a padlóra.
- Ah, ne haragudj, nem tudom mi van velem, ne haragudj. – mentegetőzött Shun, majd gyorsan felpattant. Ekkor felsegítette Leilát is a földről kezénél fogva.
- Jól vagy? – kérdezte
- Semmi bajom. – mondta, majd leült a kanapéra.
- Akkor rendben. Hozok valamit inni. – mondta kissé zavartan Shun, és indult volna meg, de Leila elkapta a kezét. Shun meglepetten nézett le az ülő lányra.
- Maradj itt. – mondta halkan Leila.
- Leila-chan… - sóhajtott Shun.
- Hmm? – lepődött meg Leila. – Hogy szólítottál? – kérdezte. Shun újra felsóhajtott, majd szabad kezével szemeit kezdte dörzsölgetni.
- Ne haragudj.
- Nem haragszom. Csak meglepődtem. Miért haragudnék?
- Csak… - kezdett bele Shun. – Ezt nem lenne szabad.
- Micsodát? – értetlenkedett Leila
- Azt hogy… - nézett Shun Leila szemébe. - …hogy kedvellek.
- Eh?
- Nem tudom tovább leplezni…
- De… de hát… ezt nem értem.
- Persze, hogy nem. Hiszen én Jin-kunt védem. – mosolygott Shun.
- Shun… - mondta Leila. Shun lassan leült mellé a kanapéra.
- Most már úgy is mindegy. Már elárultam magam. – mosolygott. – Tudod…
- Hmm?
- Amikor találkoztunk a boltban… felüdülés voltál a szememnek, amint megpillantottalak. De aztán… azt mondtad Jin-kunnal jársz, és minden hírtelen jött reményem elszállt.
„ -Köszönöm, hogy nem lepleztél le.
U-ugyan. Már hozzászoktam.
Tessék? Miért? Te is híres vagy?
Mi? Eh? Ja, nem. A… a párom híres.
Oh, tényleg? Ki ő?
Öhm, öhm… Akanishi…
Akanishi Jin?”

Emlékezett vissza Shun a találkozásukra.
- Miért…? - kérdezte Leila.
- Nem voltam képes úgy nézni rád, azok után, hogy megtudtam, Jin-kunnal jársz. Én nem vagyok az a típus, aki szép párok közé áll.
- Szép… - ismételte kicsit gúnyosan Leila.
- És ismerem őt. Igazán rendes, és nem akartam megbántani.
- Csak azért?
- Sőt mi több… a gálaesten rajtad is láttam, hogy szereted. Mindketten nagyon szeretitek a másikat. Így nekem már nem maradhatott helyem.
- Shun…
- Ezért… gondolom most is azt, hogy biztosan megoldódik majd ez köztetek. Te is ezt szeretnéd nem? – kérdezte Shun.
- Igen, de… - akadt el Leila szava.
- Minden rendbe jön. – mondta nyugtatóan Shun.
- És… te? – nézett Leila a szemeibe
- Én megleszek. – mosolygott Shun. Leila nem akarta elhinni, hogy még most is így tud mosolyogni. Csodálta ezért, és egyre jobban belemerült a tekintetébe. – Én a legjobban… azt szeretném… ha te boldog lennél. Az nem számít, hogy nem én tudlak boldoggá tenni, amíg az vagy.
- Shun… - hatódott meg Leila. – De… én most vagyok boldog. – csillogtak a szemei.
- Leila… - suttogta Shun, majd Leila lassan közeledett Shun felé, aki nem ellenkezett. Egy lágy csókban forrtak össze a félhomályban. Mindkettőjüket furcsa érzés töltötte el. Leila lassan karolt Shun nyakába, miközben közelebb ült hozzá.
- Ezt nem kellene… - suttogta Shun gyorsan, mikor egy pillanatra szabad lett a szája, de Leila beléfojtotta a szavakat. A lágy csók lassan vált vadabbá, mindkettejük lélegzetvétele lihegésbe váltott át. Leila fejében vegyes érzelmek kavarogtak. Jó volt most Shunnal csókolózni, ugyanakkor a bűntudat mardosta a lelkét. E gondolatok közepette ébredt rá, hogy rosszul érzi magát. Elkapta fejét, szájuk nagyot cuppant, ahogy szétváltak.
- Mi történt? – kérdezte lihegve Shun a sápadt Leilát
Semmi. – fogta fejét. – Csak megszédültem.
- Miért? Hozok neked vizet. – állt fel Shun, és ment ki a konyhába. Leila ezt a rosszullétet a születendő gyermekének ítélte. Mintha a kisbaba azt mondaná: „Mama, a papa szomorú lesz, ha másik bácsival teszed ezt. A papa nagyon szeret.” Gondolta magában Leila. E gondolattól elmosolyogta magát, és pocakját kezdte simogatni.
- Tessék. – nyújtotta Shun a pohár vizet.
- Köszönöm. – vette el Leila, és ivott belőle.
- Mi történt? – kérdezte Shun. Észrevette, hogy Leila kezét a pocakján pihenteti
- Csak… rosszul lettem.
- Miért? Mitől? – Shun nagyon kíváncsi lett, és ezt látva Leila őszintén felelt neki:
- Terhes vagyok. – mondta. Shun szemei kikerekedtek.
- Terhes?
- Igen. Jintől.
- Terhes… - ismételte. – Akkor mégis miért teszed ezt vele?! – emelte fel kicsit a hangját Shun
- Ne haragudj… - mondta Leila, látva Shun reakcióját.
- Nem… - sóhajtott Shun, és ült Leila mellé. – Te ne haragudj. Csak… egyszerűen nem bírom felfogni. Vele kellene lenned.
- He?
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem hozzám tartozol. Sajnos… - mondta Shun. – Ti egymásnak vagytok teremtve. Ha nem így lenne… akkor most tőlem lennél terhes, nem pedig Jin-kuntól.
- Shun… - lábadt könnybe Leila szeme.
- Ezért… - állt fel lassan Shun, és húzta magával Leilát. – Most hazaviszlek.
- Nem akarom! – csattant fel Leila. – Ez még nem jelenti azt, hogy máris megbocsájtottam neki.
- De…
- Majd holnap. – ült vissza Leila.
- Jól van. – sóhajtott Shun. – De én foglak haza vinni. Most pedig, ideje aludni. Jó éjszakát. – állt fel Shun, majd egy puszit nyomott Leila homlokára.
- Jó éjt. – pirult el Leila. Shun bement a szobájába, majd Leila is lefeküdt a kanapén.



folyt. köv.
 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.