Profil


Név: Umi
Valódi név: Alexa
Szülinap: április 19
Csillagjegy: Kos 
about:
全部私の夢のかけら~!♥ たった一つ変わらないもの、ずっと描いてた夢。♪
私は青空を見れのが好きだ。☆

TAGS

álom (24) anglia (5) arashi (3) bakaságok (10) bambuszliget (1) bnf (1) boa (8) christmas (3) cirkusz (1) con (3) dalszöveg (16) dorama (15) eladó (1) emi (4) fanfic (17) horoszkóp (3) hullócsillag (2) idézetek (2) inu (4) jin (1) kattun (7) kirándulás (1) koki (1) kumi (3) leila (13) miura (1) mozi (4) német (6) news (5) nyár (1) ősz (1) párizs (1) sellő (1) sennyo (12) sho (2) szülinap (11) tanabata (1) tánc (1) tél (1) toma (5) tüzijáték (2) umi (10) utazás (4) videók (11) yamapi (27) yukata (2) Összes

お客さんたち

free counters

Nem létezem nélküled, bocsáss meg! - 14. A fahéj és az alma illata

2011.08.08. 21:28 - Umi

Címkék: fanfic

Amint ígértem, tessék a 14. fejezet! Douzo~ Ez az egyik kedvencem :) És ez a fejezet, az utolsó előtti előtti fejezet. Hamarosan finito desho!
Jó szórakozást!
 

 

14. A fahéj és az alma illata


Jin gyorsan futott a sötét éjszakában. Lassan ébredt rá, hogy valószínűleg rossz irányba szalad szerelme után.
Yamapi villámgyorsan pattant fekete autójába, és hajtott el. Jinhez és Leilához indult, hátha odamentem, de fogalma sem lehetett arról, hogy senkit nem fog ott találni…
Csalódottan dübörgött az ajtón hosszú perceken át, mire feleszmélt, hogy nincs otthon senki. Ezután csalódottan járkált fel alá Jin ajtaja előtt, hogy hová menjen, majd eszébe jutott Toma. Gyorsan visszapattant autójába, és Toma felé kezdett hajtani. Igen. Ahol most én is voltam.
- Megnyugodtál már? - kérdezte lágyan Toma, miközben én karjaiban feküdtem
- Igen. Köszönöm. - mosolyogtam
- Már attól féltem új kanapét kell vennem, annyira eláztatod a könnyeiddel. - viccelődött, amire jó hangosat nevettünk fel mindketten. Ezt a nevetést egy hosszú ajtócsöngetés szakította meg. Mindketten ijedten hallgattunk el.
- Ki az? - kérdi Toma hangosan az ajtó felé fordulva
- Én vagyok az, Yamapi! Nyisd ki! - hallatszott zaklatott hangja az ajtó mögül. Úgy ugrottam ki Toma karjaiból, hogy csak úgy puffant a fenekem a szőnyegen. Szívem hevesen verni kezdett, egyeránt a félelemtől, egyaránt Yamapi miatt.
- Kérlek, könyörgök, ne mondd el, hogy itt vagyok!! - könyörögtem térden Tomának
- De miért?
- Csak, kérlek!!
- Jól van, kelj fel. -emelt fel. - Fuss a fürdőbe, és maradj csöndben. - suttogta Toma, én már vettem is hátraarcot
- Mi lesz már?! - türelmetlenkedett Pi az ajtó előtt
- Megyek már. - mondta Toma és már nyitotta is az ajtót. Én bebújtam a fürdőszobába, azon belül is a tusolófülkébe, biztos ami biztos alapon, annyira féltem. Megmondani viszont nem tudtam volna pontosan mitől. Körülbelül úgy csináltam, mintha egy elmebeteg szökevény elől bujkálnék, aki már bántalmazott. A felismeréstől, halkan kezdtem el pityeregni a fülkében. Miért?
- Mi tartott eddig? - kérdezte Yamapi, miközben gyors kezet fogtak Tomával
- Ne haragudj, csak magamra kaptam valamit. Gyere beljebb. - vezette be Toma a nappaliba. Yamapi pontosan oda ült le, ahol én is ültem. - Történt valami?
- Nem tudod hol van Umi?
- Eh, öh, Umi...?
- Igen. Csúnyán összevesztem vele. Illetve... inkább csúnyán megbántottam.
- Cs-csakugyan?
- Nem tudod hol lehet??
- Sajnálom, fogalmam sincs. - nyelt nagyot Toma
- Jinnél is jártam már. De ott sincs. Itt sincs... - szomorodott el Yamapi. Toma ezt a szívbemarkoló tekintetet nézve, annyira megsajnálta barátját, hogy már éppen leleplezni készült, amikor:
- Yamapi--
- Mennem kell!! Meg kell keresnem, nem ülhetek itt ölbetett kézzel. - pattant fel Yamapi
- De--
- Bocsi a zavarásért. Ha mégis látnád őt, szólj, rendben?! - kapta fel a cipőjét Yamapi
- Várj--
- Viszlát később, és köszi! - köszönt el Pi, és már el is szaladt. Toma csalódottan csukta be utána az ajtót. Orrát lógatva ment végig a nappalin, majd nyitott be a fürdőbe.
- Umi-chan? - lépett be - Hol vagy? - kérdezte. Én ott ültem a zuhanyzófülke sarkában, és könnyeimet hullattam. Ezt Toma is meghallhatta, mert megtalált. Lassan kinyitotta a zuhanyzó ajtaját, majd leguggolt elém.
- Minden rendben? - kérdezte
- Én... - sírtam. - Én tényleg szörnyű vagyok.
- Dehogy vagy az. - lépett be mellém Toma, majd guggolva magához húzott, és átkarolt. - Én... akkor én is ugyanolyan vagyok. - szomorodott el Toma is. Kicsit nevetségesen festhettünk ott a zuhanyzófülkében pityeregve.
Eközben Shunnál:
Shun és Leila már lefeküdtek egy ideje, amikor Shun furcsa hangokra ébredt fel éjszaka. Kisétált a nappaliba, ahol Leila a kanapén ült.
- Leila? Te meg? - kapcsolta fel a villanyt Shun. Leila ülve nyögdécselt a kanapén, miközben hasát tartotta. - Mi a baj??
- Ahh... - nyögte Leila. - Iszonyatosan görcsölök.
- Tessék? Dehát miért nem szóltál??
- Ahh... - fogta a hasát tovább Leila
- Azonnal be kell mennünk a kórházba, ha ennyire rosszul vagy! Még valami baja esik a babádnak! - mondta Shun, majd a szobájába szaladt felöltözni. Nagyon gyorsan sikerült is neki, majd visszament Leilához:
- Leila, te így jössz?
- I-Ihgen... - lélegzett nagyokat. - Mozdulni is alíg bírok, nem tudnék felöltözni.
- Jól van, akkor siessünk.
- Siessünk. Nem akarom, hogy a babának valami baja legyen!! - aggodalmaskodott egyre jobban Leila
- Gyere segítek felálni. - fogta meg Shun Leila karját. Mikor Leila felállt, Shun valami szörnyűséget vett észre.
- Leila....
- Mi az? - lélegzett mélyeket, mire Shun a kanapé felé fordította a fejét, majd Leila is odanézett. Leilát szinte sokkként érte a látvány. A halvány kanapé vérvörösre színeződött Leila alatt.
- Ne, ne... miért... mi történik... - dadogta Leila, majd könnyei szöktek elő. - Azonnal induljunk!! - zokogott Leila. Shun nem törődött semmivel, csak vezette a kocsifelé Leilát. Zokogva szállt be, majd Shun gyorsan elindult.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. - vezetett Shun
- Ahh... Annyira fáj. Shun...
- Hmm?
- Ne haragudj a kanapé miatt és az ülés miatt. - hadarta ki gyorsan Leila, mert a fájdalomtól a száját is összepréselte
- Ülés? - nézett Shun Leilára. Ekkor esett csak le neki, hogy Leila nem öltözött át. - Ne aggódj emiatt, a legfontosabb, hogy ne legyen semmi baj. Tudom, hogy így lesz. És amikor már jobban érzed majd magad, és kiderül, hogy minden rendben, akkor majd újra felhozzuk a témát, és kifizetheted a tisztítást. - viccelődött Shun
- Haha. Bárcsak ott tartanánk már. - feszengett az ülésben Leila, kinek homloka verejtéktől csillogott. A kórház szerencsére nem volt nagyon messzire, ezért hamarosan oda is értek. Shun nehézkesen vezette be a fájdalmakkal küszködő Leilát, majd amikor beértek, egy folyosón a legközelebbi nővérkétől azonnal segítséget kért. 1 percen belül jött is a segítség, Leilát felfektették egy hordágyra, majd elvitték őt egy nőgyógyász-szülészhez, aki megvizsgálja. Shun eközben aggódva foglalt helyet a folyosó székein.
- Doktor úr, kérem, kérem, mentse meg a kisbabámat! - folytak Leila könnyei az ágyon, mikor belépett az orvos.
- Kérem nyugodjon meg. Mindent megteszek, amit csak tudok. Talán semmi komoly. Előbb megvizsgálom. Nem fog fájni. Nyugodjon meg. - mondta kedvesen a sármos doki
Eközben Shun odakint a folyosón tárcsázott.
- Haló? - szólt bele idegesen a telefonba Jin
- Jin-kun? Én vagyok. Oguri Shun.
- Mi?
- Leiláról van szó.
- Tessék?? Tudtam, ho--
- Leila rosszul lett. Jelenleg kórházban van. - közölte Shun Jinnel a rideg valóságot. Jinen végig is futott ez a hűvös érzés, majd rögtön kinyomta Shunt, és azonnal a kórház felé kezdett rohanni. Futott és futott, ahogy csak bírt. Amikor végre a kórházba ért, izzadva és lihegve futott végig a folyosón. Amikor Shun meglátta Jint, felállt a székéről, és felé indult. Jin csak futott tovább.
- Ji-- - szólalt meg Shun, amikor Jin előtte termett, aki egy hatalmas jobb horoggal folytotta belé a szót.
- Te szemét!!! - kiáltott Jin, mikor Shun a földre zuhant
- Mi folyik itt?! - jött ki az orvos a szobából - Kérem! Ez egy kórház! - segítette fel Shunt a földről - Nem tűrök verekedést, és főleg nem kiabálást itt!
- Elnézést uram. - mondta Jin
- Hogy van Leila? - kérdezte Shun, mire Jin gyilkos pillantást vetett rá
- Jobban van.
- És mi történt vele? - aggodalmaskodott Jin
- Be lehet menni hozzá, majd ő elmondja. - mondta az orvos, majd továbbált
- Köszönöm! - szólt utána Jin, és már faképnél is hagyta Shunt, és bement Leila szobájába.
- Leila! - látta meg Leilát Jin a kórházi ágyon ülve, mikor odasietett hozzá, és magához ölelte. Leila úgy megdöbbent, hogy szólalni sem bírt.
- Jól vagy, nem esett bajod? - kérdezősködött Jin - Mi történt, miért vagy itt?
- Jin... - hatódott meg Leila
- Igen?
- Nem.... nem haragszol rám?
- Mi? Miért haragudnék? - vette Jin kezei közé Leila arcát - Ezt inkább én kérdezhetném. - csókolta meg homlokát. - Bocsáss meg.
- Jin. - zuhant Leila Jin karjaiba.
- Szerelmem. - ölelte szorosan Jin is, majd leült mellé az ágyra. - Mondd el mi történt.
- Rendben. De ne legyél mérges. Már én sem vagyok mérges rád. Mindent átgondoltam. - simította végig Leila Jin arcát. - Veled szeretném leélni az életem. És a kisbabánkkal.
- Szóval nem esett baja??
- Nem. - mosolyodott el Leila. - Nem is vele voltak kapcsolatosak a görcseim, és a vérzés.
- Vérzés?? - ijedt meg Jin
- Én is megijedtem. De kiderült, hogy csak a menstruációm zavarodott be. És több vér nem is jött ki. Egyszer csak elmúlt az egész. Azt mondta a doktor ez előfordulhat egyes terhes nőknél.
- Értem. Szóval biztos minden rendben? Veled is meg a babával is?
- Biztos.
- És hogy került ide Shun?
- Nos... Véletlenül találkoztam össze vele az utcán. Amikor tőled... elrohantam.
- Komolyan?
- Igen. És... felkísért magához.
- Micsoda?! - pattant fel Jin
- Nyugalom. Nem csinált semmit. Éppen már elaludtam volna a kanapén, amikor rosszul lettem, és ő behozott ide.
- Értem... De akkor sem szeretném ha többet vele látnálak.
- Nem fogsz. Mostantól soha többé nem rázhatsz le. - nyomott egy puszit Jin ajkaira
- Nem is akarlak. - suttogta Jin, amikor egy forró csókban forrtak össze.
Másnap reggel még Jin és Leila békésen aludtak a kórházban, miközben Jin az ágy mellett ült, amire félig ráhajtotta testét, Leila pedig Jin kezét fogta. Míg ők aludtak, mi Tomával már régen ébren voltunk, én aludni se tudtam, és éppen szedelőzködtem. Illedelmesen megköszöntem a segítségét Tomának, miközben az ajtóban álldogáltunk. Sajnáltam, hogy belekevertem ebbe. De ő csak kedvesen rámadta egy bordó kabátját, ugyanis én ugye kabát nélkül jöttem el otthonról... Nehezen vettem tőle búcsút. Szeretem Tomát... Még ha nem is pont ugyanúgy, de szeretem. És valahogy féltem visszatérni már Yamapi lakásába. Ezért kissé kelletlenül és zavartan indultam meg. Végül elindultam. Haza. Haza... Yamapihoz... Útközben elhatároztam magamban, hogy ha ő is hazaér, akkor mindent elmondok neki. Az egész sztorit, onnantól kezdve, hogy én elviharoztam a taxival, és azóta nem láttuk egymást. És még valamit. A gyereket... Ez a párbeszéd jobban aggasztott, mint az, hogy Tománál aludtam.
Ekkor visszaemlékeztem egy régi párbeszédre Yamapi, és köztem
"- Mi meddig fogunk védekezni? – lihegte Yamapi fülembe
- Ehh? – néztem fel rá meglepetten – nem mondhatod komolyan, hogy... hogy máris szeretnél kisbabát...
- Még nem. Előbb feleségül foglak venni."
Hát igen. Még nem... És ki tudja az a "feleségül foglak venni" mikor lesz... Mindig is úgy gondoltam, hogy huszas éveiben még biztosan nem vesz el senkit. Tehát csak 30 után szeretne majd gyereket is. De én most jóval hamarább terhes lettem, és keresztül húztam a számításait. És még csak a felesége sem vagyok... Kissé elszomorodtam.
A sok gondolkodás miatt rövidnek tűnt az út, és már ott is álltam Yamapi ajtaja előtt. Lassan az zárba helyeztem a kulcsot, amit tőle kaptam már vagy 2 hónapja, és kinyitottam az ajtót. Rögtön megcsapott Yamapi otthonának bódító illata. Szemem lecsukva mély levegőt vettem, hogy letüdőzzem ezt a mennyei illatot miközben beléptem, és magam mögött becsuktam az ajtót. Imádtam ezt az illatot. Ezután észrevettem, hogy az én illatomat is érzem Yamapié mellett. Ahogyan összevegyül kettőnk illata, akárcsak a fahéj és az alma, tökéletes kombinációt alkotva. Ekkor jöttem rá, hogy ez nem csak az ő otthona. Az enyém is. Ezzel a kellemes érzéssel lépkedtem egyre bentebb, és bentebb a házban, amikor a szobájában találtam magam. Illetve, szobánkban... Óvatosan keresztbe feküdtem rá, és vártam.
Eközben Toma már régen felhívta Yamapit, és elmondta neki a dolgokat, és hogy otthon talál meg. Yamapi már hazafelé tartott a kocsijában. Ő is gondolatokkal teli fejjel jött az úton:
- Nem igaz, ezt nem hiszem el... - gondolkozott hangosan a kocsiban. Ott úgyse hallja senki. Ekkor egy erőset vert a kormányba kezével, ezzel együtt megnyomta a dudát is. A többi autós nem értette, hiszen zöld volt, így ők is dudálásokkal válaszoltak, így csak mégjobban felidegesítette magát. Dühös volt. Akkor sem lett nyugodtabb, amikor hazaért...
- Yamapi... - álltunk egymással szemben a nappaliban, miközben elészaladtam, mert hallottam, hogy bejön. Mosollyal az arcomon meredtem rá, zavarodottságom már elmúlt. Éppen közelebb léptem volna hozzá, amikor megelőzött és már előttem is termett, gyorsaságával megijesztett.
- Mégis mit jelentsen ez??? - kérdezte dühösen, miközben elkapta jobb karomat.
- Te-tessék? - ijedtemben csak makogni tudtam
- Megint nála aludtál!!! - kiabálta
- Ah... ig-igen, de nem történt--
- Hagyjuk ezt. - engedte el a karom gúnyos mosollyal, és lépett hátra egyet. - Hagyjuk ezt. Toma mindent elmondott.
- Mi? - kérdeztem vissza
- Mindent elmondott. - hangdúlyozta ahogy megismételte. Erre én szemem és fejem forgatva hírtelen nem tudtam hogyan reagáljak. Miért mondta el neki Toma?? Hiszen megbeszéltük, hogy én mondom el neki...
- Mi-mindent?
- Mindent! - erősítette meg sejtésem.
- De.. én azt hittem... vagyis azt hittük...
- Hittük??? - kérdezett vissza ingerülten
- Hát... igen, nem... azt hittem örülni fogsz. - néztem rá csalódottan
- Örülni?? Te komolyan beszélsz?? - magyarázott ingerülten miközben még kezével is hadonászott
- D-de... - gyűltek könnyek a szemembe. Annyira féltem. Valahogy mindig is féltem ettől. Éreztem. Tudtam, hogy még nem szeretne apa lenni... - Sa-sajnálom, az én hibám, mert megfeledkeztem róla és--
- Mégis miért kellene örülnöm?! Ez mindent tönkretehet nem érted?! - kiabálta. Szavai úgy vájódtak a szívembe, mint a csákány. - És én nem akarom, ezt. Meg mi ez a megfeledkeztél dolog?? Ez már mindennek a teteje!
- É-Én... - dadogtam, miközben patakzott a szemem. Yamapi közelebb lépett kíváncsian, miért sírok ennyire ezen. Bármennyire is megkínoz szavaival, és bármennyire is haragszik most rám, sírni sosem szeretett látni.
- Umi-chan... - hallatszott pici megbánás szavaiban
- Én mindig is tudtam. - hadartam el. - Én... - akadt el a hangom, ő meg kicsit megbánó módon nézett rám. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam. - mentem el mellette
- Most hová mész?
- El innen. - törölgettem könnyeim.
- Biztos megint Tomához ugye?? - kérdezte ismét gúnyosan, amit egy haragos pillantással jutalmaztam. További szavak nélkül mentem ki az ajtón. Ő persze követett.
- Ne-ne menj el. - jött utánam.
- Hagyj békén. - szipogtam. - Nem is tudod mekkora fájdalmat okoztál most.
- De én vagyok az áldozat, nem te. - sprinteltünk, majd lefékeztem ő picit nekem ütközött, de megfogott erős kezeivel.
- Tessék? - fordultam meg és néztem rá. - Szerintem mi vagyunk az áldozatok most! - kiabáltam könnyeim alól
- Mi?
- Tss- csóváltam fejem, majd tovább indultam. - Ne gyere utánam. Egyedül akarok lenni!!! - kiabáltam rá.
Azt hiszem ezután már nem jött utánam. Nem hallottam a lépteit mögöttem, bár az is lehet, hogy zokogásom nyomta el. Egy darabig csak trappoltam és trappoltam, könnyeim nem akartak elállni. Egy idő után már meg is szédültem, annyira kapkodtam a levegőt, és egy üvegfalnak támaszkodtam kezemmel. Benéztem az üvegfalon. Kanapékat és cicákat láttam odabent, pár emberrel. Körbe néztem odabent. Hangulatos kis hely volt. Rájöttem, hogy ez egy úgynevezett "cicakávézó" volt, ahol élő cicák között olthatták szomjukat az ide térők, vagy olvasgathattak. Kintről kinéztem magamnak egy jó kis sarkot. Ahol senkinek nem tűnne fel bánatom. Bementem. Nagyjából felszárítottam az arcomat, és tömören és gyorsan odaköszöntem a személyzetnek, majd a kinézett kis helyem felé siettem. Beültem egy kanapé mögé, ami az utcára nézett. Odajött egy kedves lány, megkérdezni mit szeretnék, de én csak azt mondtam "apát". Látva bánatom magamra hagyott, azzal az indokkal, hogy visszajön később. Igen... Egy apát szeretnék a gyerekemnek, aki örül és velem együtt izgulva várja jövetelét. Érthető, hogy ki vagyok borulva. Hiába "készítettem" fel már magam régen erre a lehetőségre is, amit a legvalószínűbbnek láttam. Sajnálom... Tönkretettem a nehezen felépített karrieredet, amiért annyit dolgoztál... Nem is tudom miért kínoztam még pluszba magam, ilyen gondolatokkal...
Összekuporodtam, miközben kezeim hasamon pihentek. Hajam arcomba zúdult ahogy előre hajoltam, és könnyeim a szőnyegre potyogtak. Így telt el egy pár perc. Utána valami a lábamhoz ért és megijedtem. Fejem felkapva láttam meg egy játékos vörös cicát. Annyira kizökkentett, hogy könnyeim nem jöttek tovább a meglepődöttségtől. Tisztára ki is ment a fejemből, hogy itt cicák is vannak. Édesen tekergett a lábamon, miközben dorombolt. Olyan aranyos volt, hogy halványan elmosolyogtam magam, és elkezdtem simogatni. Pár perc alatt összebarátkoztunk, és ölembe vettem és ott folytattam simogatását. Gyorsan elaludt karomban, miközben hangosan dorombolt. Valahogy megnyugtatott... Ekkor jött vissza a pincérlány.
- Jobban vagy? - guggolt le lassan mellém.
- I... Igen. - mosolyogtam rá. - Ne haragudj, én csak...
- Ugyan. Nem kell magyarázkodnod. - mosolygott rám. - Látom összebarátkoztatok Herkulessel.
- Herkules? - kérdeztem értetlenül, mire a lány megsimogatta az ölemben lévő cicát. - Ááh, értem. - mosolyogtam.
- Én Kyoko vagyok. - ült le lassan mellém a lány.
- Nagyon... örülök. De nem kell velem foglalkoznod, Kyoko. Foglalkozz csak a többi vendéggel.
- Vagyunk elegen. -mosolygott. - Ez a hely azért van, hogy mindenki jól érezze magát és kikapcsolódjon. Szeretünk segíteni az embereknek. - mondta kedvesen, és egy kis csend után:
- Umi vagyok. - mosolyogtam. Lassan feloldódtam Kyoko előtt és hosszasan elkezdtem neki magyarázni, mi is történt velem. Ő szinte alig szólalt meg, csendben figyelt, néha csupán bólogatott, vagy fejét csóválta. Megértő volt és türelmes, kiöntöttem neki bánatom. Ezután emlékszem el kellett mennie egy időre, hívta a fönök. Addig én játszottam Herkulessel. Majd visszatért és ezúttal ő is beszállt a beszélgetésbe. Elmesélte pszihológiát tanul, és hogy nemrég kérte meg a kezét a szerelme. Hozott nekem egy teát, amit ki is fizettem neki azonnal, nem akartam sokáig váratni őket ezzel, mert tudtam még itt leszek egy ideig. A tárcámat nem is tettem messzire, letettem magam mellé a szőnyegre, ahogyan a telefonomat is. Hátha megszólal. De eddig egyszer sem szólalt meg... Ezután elég ködösek az emlékek, még beszélgettem Kyokoval, volt nevetés, sírás... tudom már besötétedett, hozzám bújt Herkules... és utána semmi. Nem tudom mi történt.
- Halló? - szólalt meg Kyoko félénk hangon a mobilba
- Ki beszél?
- Te vagy Umi-chan barátja?
- Umi? Hol van ő, ki vagy te? - kérdezte aggódó hangon Yamapi
- Én Kyoko vagyok, a cicakávézóban dolgozom. Ne aggódj Umi miatt. Itt van, és semmi baja.
- Cicakávézó? Umi ott van?
- Igen.
- Hála az Égnek. - hallatszott Yamapi mély sóhaja a telefonba
- Egész nap itt volt. A mai nap nagyon kimeríthette, ezért elaludt nálunk.
- Elaludt? Jellemző... - mosolygott Pi
- Igen, és lassan zárnunk kell. Érte tudnál jönni? - kérdezte Kyoko, és Yamapi már indult is, amint megkapta a címet. Én miderről mit sem sejtettem.
- Ott van. - mutatott Kyoko a kanapé felé, ami előtt feküdtem, karom alatt Herkulessel. Yamapi óvatosan letérdelt elém. Kyoko egy pillanatig sem volt meglepett Yamapi miatt. Talán nem is tudja ki ő? Hiszen a nagy kapkodásban "álcázás" nélkül sietett ide.
- Ano... Elfogadnál egy tanácsot tőlem? - kérdezte halkan Kyoko.
- Micsodát? - nézett rá Yamapi
- Ne kínozd őt felesleges szavakkal. Ha még nem állsz készen, hát nem, de legyél egy kicsit kíméletesebb is vele. Próbáld meg feldolgozni a hírt. - magyarázta Kyoko, Yamapi egyre értetlenebbül nézett rá. - A sok izgalom megárthat neki. És majd idővel meglátod, hogy milyen jó dolog is, egy kisbaba.
- Mi? - pattant fel Yamapi a szőnyegről. - Te meg miről beszélsz? Kisbaba? - jött zavarba
- Igen. - mondta komolyan Kyoko. Yamapi döbbenetét és értetlenségét látva kezdte megérteni a dolgot. Lassan összerakta a történetet amit elmondtam neki és kijavította azt. Nem hiába tanul pszihológiát. - Te... - kezdett bele. - te nem is... tudtad? - húzta egy kicsit odébb Pit
- Mimimimi-micsodát? - dadogott. Kyoko csodálkozva nézett rá és rakta össze egy pillanat alatt a homályos részeket.
- Atya ég. Ezek szerint Umi-chan félreértett téged.
- M-merthogy??
- Te ugye azt hitted, hogy Umi-chan és a másik fiú között történt valami, amiért megint együtt aludtak, ugye? - kérdezte Kyoko
- Ööh... - gondolkozott el Yamapi. - Igen. - bólintott
- De amikor összevesztetek Umi-channal, ő meg azt hitte, hogy a kisbabára gondolsz, és annak nem örülsz. - mondta Kyoko, Yamapi ismét lefagyott a "kisbaba" szó hallatán, és hosszú másodpercekig síri csöndben bambult maga elé. Mélyen elgondolkozott. A hosszas csendet végül megtörte Kyoko szava:
- Érted már? Umi-chan a Te kisbabádat várja. De mindvégig rettegett, hogyan fogsz majd hozzá viszonyulni, ezért nem merte elmondani. Azt hitte az a fiú, akinél aludt, elmondta neked. Mert tőle kért tanácsot, hogyan közölje veled. - magyarázta Kyoko, és Yamapinak lassan estek le a dolgok. - Ő azt hitte már tudod. Nem akarja, hogy emiatt a munkád veszélybe kerüljön. Tudja, milyen fontos neked. Ezért sírt annyira amikor eljött ide. Miközben te végig más miatt voltál dühös. Érted már? - ismét semmi válasz, csend. Kyoko kezdte elveszteni a türelmét. - Érted?? Mondj valamit!
- Én... - tátotta a száját Pi. Ezután újra letérdelt mellém.
- Mit csinálsz? - kérdezte Kyoko, amikor óvatosan kihúzta a kezem alól Herkulest.
- Haza viszem.
- Umi-chant ugye?
- Nem is a macskát. - óvatosan a hátam és a térdem alá fonta karjait, majd lassan felemelt. Hűen hozzám, minthogy mellettem bombát is lehet robbantani, úgy lehet lökdösni is, akkor se ébredek fel.
- Vigyázz rá. - lépett elé Kyoko.
- Mindent... köszönök. - mondta Yamapi. - Nélküled még mindig tudatlan lennék. Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy még látjátok egymást. Jó éjt. - indult meg Pi
- Örülök. Jó éjszakát. - integetett utána Kyoko. Yamapi kiment az ajtón, miközben karjaiban cipelte az öntudatlan engem. Úgy elmerengett, hogy nem is a kocsija felé sétált, hanem csak ment egyenesen az úton. Legalább 10 percig "sétálhattunk" így, amikor ébredezni kezdtem. Ám ha tudtam volna most mi vár rám, inkább ébredésem után színleltem volna az alvást tovább. Kinyitottam a szemem és morcogtam, amikor Yamapi megállt. Feleszméltem.
- Mi a...?! - rándultam meg karjában.
- Cs-cs-cs, nyugalom. Én vagyok. - nézett le rám Yamapi. Felnéztem rá, és hírtelen nem tudtam mit mondjak.
- Hogy... hogy kerülsz ide? - kérdeztem
- Kyoko hívott fel. - mondta. De én csak értetlenül néztem. - A mobilodról. Kölcsönvette miközben aludtál.
- Ááh. - esett le. Hírtelen elönött a melegség, annyira kínosan éreztem magam. Tisztára elképzeltem, ahogyan elaludtam, meg ahogyan mindenki szeme láttára hozott el, miközben én még mindig húztam a lóbőrt.
- Umi... - kezdett bele Yamapi
- Hmm? - éreztem a torkomban dobogott a szívem
- Um... Sajnálom. Akkora szemét voltam. Undorodom magamtól. Annyira szégyellem magam.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül. Nagyon kezdtem fázni odakint, annak ellenére, hogy ő fogott engem, de próbáltam leplezni remegésem.
- Kyoko... elmondta.
- Eh? - pislogtam. - Kyoko?  Micsodát?
- A gyerekünkről. - mondta Pi, mire köpni nyelni nem tudtam, és mégjobban ledermedtem karjaiban
- T... Tessék? N.Nem értem. Dehát... Tom-Toma...
- Nem.
- Mi? - néztem rá
- Nekem nem mondott Toma semmit.
- S... Semmit? - kérdeztem. Elhallgattunk. A torkomban lévő gombóc lassan kezdett eltűnni, mert könnyeim vették át a helyet.
- Sajnálom. - mondta Pi, miközben egy gyors csókot nyomott a számra. - Nem tudtam. - csókolt meg újra. - Én... - csókolt meg újra. - Tomáról beszéltem, nem a babáról. - csókolt meg újra. - Hogy gondolhattad azt, hogy így állnék hozzá a gyerekemhez? - csókolt meg újra. - Főleg, hogyha ez a gyerek Tőled van, Umi. - csókolt meg újra. - Ez mindennél fontosabb, nem számít most a karrierem. - csókolt meg újra. - Könyörgöm neked, bocsáss meg... - vártam volna a következő gyors cuppanóst, de nem jött semmi. Kis csend után felnéztem rá, amikor ő rám nézett, és láttam megcsillanni arcán egy könnycsíkot. - Szeretlek... - szinte rögtön ezután nekem is kicsordultak könnyeim.
- Szó... szóval akkor nem bánod? Nem haragszol?
- Ne viccelj! - tolt le rekedt hangján. - Olyan kis buta vagy. Épp ellenkezőleg. - csókolta meg homlokom. - Imádlak ezért, én Umi-chanom. - mosolygott könnyével küszködve. Annyira megható volt látni és hallani, hogy nem akartam elhinni. Kis döbbenet után zokogásban törtem ki és a mellkasába fúrtam fejem. Erősen szorítottuk egymást. Ő is elkezdett halkan sírni. Én persze túlszárnyaltam. Jó pár másodpercig így ment, mikor ráeszméltem, hogy a hideg utcán vagyunk, a járókelők szeme láttára, ráadásul már tuti elfáradt a karja is, és már én is elzsibbadtam.
- Te... tegyél le te mamlasz. - szipogtam. - Elzsibbadtam. - mondtam, majd lassan leemelt, és végre újra a talajon volt a lábam. Kicsit bizonytalanul, mert annyira elzsibbadtak. Amikor újra fel tudtam egyenesedni, a szemébe néztem, és magamhoz öleltem testét.
- Ne haragudj, hogy kiabáltam. - szipogta
- Te ne haragudj. Én... az én hibám.
- Nem. - nézett a szemembe. - A miénk. De több hibát... esküszöm, hogy nem követek el. Megígérem. - mondta, majd lassan megcsókoltam. Most úgy éreztem magam, mint a Paradicsomban.
- A lábamon állsz. - motyogta Yamapi a szám alól
- Mi? - váltunk szét, és néztem le. - Jajj, bocsánat. - szálltam le róla.
- Semmi baj. Nem vagy nehéz. - nevetett. - és még így is pipiskedned kellene. - tette fejemre jobb kezét. - Ha nem akarnám, el se érnél. - vigyorgott
- Hé. - csaptam el kezét. - Várj csak ha majd akkor lépek a lábadra, amikor már ekkora hasam lesz. - mutogattam. Észbekaptam és elcsendesültünk egy pillanatra. Összenéztünk, és magához rántott, újra egymást öleltük. Pár perc után így szóltam:
- Fázok. - dideregtem.
- Ehh, tényleg. - váltunk szét. - Gyorsan menjünk haza. Én is fázom már.
- Én már elég régóta meg akarok fagyni...
- Tényleg? - kérdezte, miközben átkarolt és hátraarcot vettünk a kocsi felé
- Hát mondjuk úgy, arra ébredtem fel. - mosolyogtam
- Hááát, nem semmi. - nevetett Pi. - Ha nem lett volna hideg, akkor még ki tudja meddig ringathattalak volna, mint egy kisbabát. - aranyos megjegyzésére felnéztem rá, és rámosolyogtam. Ő is elmosolyodott és egy újabb gyors csókot váltottunk menet közben. Ezután odaértünk a kocsihoz, és beszálltunk. Yamapi nem engedte el a kezem akkor sem, amikor elindultunk. Úgy éreztem, most én vagyok a legboldogabb. Reggel még egészen másképpen láttam. Elgondolkodtam útközben, hogy mi lett volna, ha nem megyek be abba a cicakávézóba. Akkor nem ismerem meg Kyokot, és nem segít. Mert segített rajtunk... Holnap vissza kell jönnöm ide, hogy megköszönjem.


foly. köv.


 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.