Íme a harmadik fejezet :) Örömmel hallom, hogy vannak ennek a művemnek is olvasói. Köszönöm a dícséretet.
Nos, ebben a fejezetben Yamapi és én kapunk több szerepet, bár kicsit rövid lett.
Na majd legközelebb. Jó olvasgatást!!
3. A mégis ismeretlen egyén
Eközben én a DOME előtt izgultam, mikor nyitják már meg végre a kapukat, hiszen pontban 6 óra volt, és már el is múlt vagy 2 perccel. Amikor végre elkezdték kinyitni a kapukat, mindenki felsikított. Én csak úsztam az árral, és utánoztam őket. Negyed óra alatt körülbelül mindenki elrendeződött, mindenki megtalálta a helyét, amit egész gyorsnak találtam, tekintve mekkora is ez a hely. Én körülbelül középtájon ültem, ami miatt picit szomorú voltam, mert nagyon távolinak tűnt a főszínpad. Sebaj, gondoltam, legalább itt lehetek. Ezután nem sokkal bemondták, hogy hamarosan kezdődik a koncert, persze ismét mindenki felsikított. Fél 7kor pedig bekiabálta a NEWS a színfalak mögül, hogy „Jövünk, DOME!!!” a mikrofonjukba. Ekkor akkora sikoly rázta meg a DOME-ot, hogy azt hittem megreped a teteje. Persze sikítottam én is. Ekkor a fiúk megjelentek a színpadon, és a nagy kivetítőkön egyaránt. Mindenki nagyon jól nézett ki. Fehér szerelés volt mindenkin. Igazán menők voltak mind a hatan. Tekintetemet folyton ide-oda rángattam a fiúk között. Persze akire a leginkább kíváncsi voltam, az Yamapi volt. A körülöttem lévő lányoknak is, szinte mindenkinek Yamapis uchiwája volt.
Akkor kezdjünk is beleeee~ - kiáltotta Koyama a mikrofonba, mire felhangzott az első szám, amit énekeltek, a „Change the World”. Nagyon örültem neki, jól kezdődött a buli. Majd megállás nélkül következett az egyik két kedvencem a „weeeek” és a „Bambina”. Ezután rövid free talk következett, ami igazán viccesre sikeredett, sokat hülyéskedtek a fiúk, mi pedig nevettünk. Igazán beleadtak mindent az éneklésbe, nagyon tetszett. Amikor elkezdték énekelni az „Anata ga tonari ni iru dake de” című számukat, elsírtam magam. Csodálatos volt. Utána ismét felpörgették a bulit jó pár számmal: „Koi no ABO”, „Taiyou no namida”, „Beach Angel”, „Hadashi no Cinderella Boy”. Ezután következtek a szóló részek. Tego kezdte, méghozzá az „Ai nante” dalával, aminek nagyon örültem. Ezt is megsirattuk egy jó páran. Csodálatos és erős hangjától zengett a DOME. Ezután jött Koya, a „Love Addiction” dalával, amire mindenki jót visongott. Még én is. Következő Masu volt a „hoshi wo mezashite” című számukat énekelte szólóban, majd Ryo az „ordinary” dalával. Ezután következett Yamapi. Már nagyon kíváncsi voltam melyik dalát fogja énekelni. A lehetőségeket leszűkítettem a „Loveless”-re és a „Daite Senyoriita”-ra. Ám meglepetésemre egyiket sem találtam el. Hírtelen felzendült a „Love Song” zenéje. Majdnem menten elsírtam magam. Örömömben még a lábam is remegni kezdett. Nem számítottam erre a dalra, már nagyon régen adta elő. Nagyon szeretem ezt a dalt tőle. Együtt sikítottam vele a szöveget, nagyon szépen adta elő. Közben persze elsírtam magam, mintha ez most nekem szólna, gondoltam. Nagyon megindító volt, főleg a szövege miatt, és mert pont ezt választotta. A szám végére egyetlen dolog bántotta csak a szememet. Pi egyfolytában pacsizott a körülötte lévő lányokkal. Jó persze, lehet eltúlzom a dolgot, de most nem értettem miért… Hiszen láttam már tőlük koncertet, de ez most mégis valamiért szíven ütött… Ezután jött még Shige szólója, majd újra együtt volt a csapat. A „Smile Maker” számmal kezdték, majd jött a „Sayaendou”, „Kibou”, és végre a „Sakura Girl”, amit annyira vártam már. Első koncertjük volt, ahol ezt énekelték, és örültem, hogy ott lehettem. Csodálatosra sikerült. Lassan a végéhez közeledtünk. A fiúk elbúcsúztak tőlünk, majd bementek a színfalak mögé. Ráadásért kiabáltunk, majd újra kijöttek, és örömömre a „Summer Time”-ot kezdték énekelni. Azt hittem már nem is lesz ez, és nagyon örültem neki, mert ez a szám is szívemnek nagyon kedves. Aztán tényleg véget ért ez a varázslat. Mindenki vidámkodva indult a kijárat felé, én egy kicsit szomorú voltam, hogy nem láthattam őket közelebbről, és hogy így nem is vehettek észre… Viszont örültem is nagyon, felejthetetlen élmény lesz örökre. Lassan indultam a metró felé, kis papíromat szorongatva.
Eközben Jin is hazakísérte Leilát, és még mindig szótlanul álltak egymás mellett, az előtt a kis bolt előtt.
-Le-Leila… - nyögte Jin
-Hmm? – kérdezte Leila kissé szomorú arckifejezéssel.
-M-merre laksz? Szeretnélek teljesen hazakísérni.
-Nem szükséges.
-De miért?
-Nézd… jobb… ha nem bonyolódunk bele jobban ebbe a dologba.
-Miket beszélsz? – kapott Leila karjához Jin, miközben felszisszent egy kis fájdalomtól. – -Kérlek… had magyarázzam el. – nézett rá könyörgő szemekkel Jin. – Kérlek… ő csak bajt akart kavarni. Higgy nekem.
-Hát az sikerült neki. Rendesen összekavart mindent.
-Ne foglalkozz vele! Miket mondott neked?? Egy szavát se hidd el neki!
-Ugyan miért ne tenném?! – kiáltott fel Leila. – Most már mennem kell. Kérlek, egy ideig ne keress.
-Nem tehetem! – szorította Leila karját Jin. – Engedd, hogy megmagyarázzam! Mayuko—
-Nem érdekel!!! Ne mond ki a nevét! Nem érdekelnek a magyarázataid!
-De—
-Csak hagyj békén. – indult el Leila, mire Jin is utána trappolt. – És ne kövess! – szedte lábait szaporábban, Jin igyekezett felzárkózni, annak ellenére, hogy fájdalmai voltak. – Azt mondtam, ne kövess! – kiáltott egyenesen Jin szemeibe a lány, mire az meglepődöttségtől lefékezett. Leila csak tovább sietett hazafelé, hátra sem nézve.
-Majd… - kiáltotta utána Jin. – akkor hívlak. – mondta végül Jin, de ezt már csak halkan magának, Leila ezt már nem hallotta. Jin is lassan indult hazafelé. Leila amikor hazaért, berohant a szobánkba, és az ágyra vetődve sírta ki bánatát. Úgy érezte, szíve apró darabokra törött pár óra alatt. Amennyire jól indult ez az egész dolog Jinnel, olyan rosszul végződött, gondolta. E gondolatok mardosták szívét, amikor lassan álomba sírta magát.
A metróaluljáróban vártam a metrómat, miközben írtam Leilának egy emailt mobilommal, hogy nagyon jó volt a koncert, és hogy most már hazafelé tartok. Ezután még körülbelül 10 percet várakozhattam, amikor lassan érkeznie kellett a metrómnak. Ekkor már este 10 óra is elmúlhatott, nem voltak olyan sokan az aluljáróban. Kis bézs kabimat is magamra vettem, mert egy picit lehűlt a levegő estére. Ott várakoztam egy nagy poszternek dőlve, amin Yamapi volt, ahogyan a TOSHIBA-t reklámozza. Elbambultam a sínekre, amikor hírtelen arra lettem figyelmes szemem sarkából, hogy valami fekete kabátos és sapkás alak gyors léptekkel közelít felém, és már ott is termett. Mire feléje fordultam, már nem láttam az arcát olyan közel volt, ugyanis hírtelen átölelt.
-Maradj nyugton. – suttogta.
-Mit képzelsz?! – rángatóztam karjaiban, próbáltam kiszabadulni, ekkor az idegen hevesen egy csókot nyomott ajkaimra. A döbbenettől csak tágra nyílt szemekkel bámultam arcába. Megláttam a háta mögött a fotósokat járkálni, akik végül leléptek a helyszínről, nem találva áldozatukat. Ekkor ellöktem magamtól a férfit, és döbbenet ült ki arcomra, amikor Yamapi arcát láttam magam előtt.
-Ne haragudj. De ezek a piócák sosem adják fel. – mondta. Akaratlanul is hátra tekintettem a mögöttem lévő poszterre, majd ujjammal rá mutattam:
-Ő… te vagy! – pislogtam értetlenül, de persze csak zavarodottságomban csináltam ezt a hülyeséget, hiszen jól tudtam ki is ő.
-Igen. – lépett vissza közelebb hozzám. – Ne haragudj. – ismételte. – Talán visszajönnek.
-M-m-miért…? – makogtam.
-Most lett vége egy koncertünknek, és amióta kiléptem onnan, a nyomomban voltak. – mondta. Szívem hevesen kezdett verni, ahogyan szóba hozta a koncertet. Akkor világosult meg szemem előtt, hogy mi is történik most.
-Ohh. – szólt meg ismét Pi. – Nahát, te külföldi vagy. Véletlen. – mosolygott
-I-ig, igen. – mondtam zavartan, még mindig nem tudtam rendesen kezelni a helyzetet.
-Ne haragudj. – ismételte sokadjára, mire felfogtam mit is tett. Ekkor futott végig az agyamon: vajon hányszor játszotta már ezt el?
-Mégis mit képzelsz? Mindig ezt csinálod, amikor a fotósok a sarkadban vannak?? – kérdeztem kicsit idegesen
-Természetesen nem. – válaszolta kicsit morcos hangon, hogy számon kérem. – de ez most vészhelyzet volt, mert… - hallgatott el. – mert… várj, mit magyarázkodom én neked? – nézett rám értetlenül Pi.
-Cöh! Igazad van, semmi közöm hozzá. Egyáltalán nem érdekel. Főleg nem az ilyen beképzelt és öntelt sztárok, mint amilyen te vagy. – mondtam, miközben odaléptem a peronhoz, vártam, hogy megérkezzen a metróm, és elmehessek végre innen.
-Hé, várj csak. – lépett utánam Yamapi. – Ezt hogy érted?
-Sehogy. – dünnyögtem az orrom alatt. Nem érintett éppen jól, ha arra gondoltam, hogy vajon hány járókelővel vetette már be ezt a trükköt. Kicsit most csalódtam benne, nem olyan a valóságban, mint amilyennek képzeltem, legalábbis most éppen az ellenkezője annak a személynek. A gyomrom kavarogni kezdett.
-Ismersz? – kérdezte
-Azt hittem.
-Micsoda? Nem értelek.
-Nem is kell. Ahh, jön a metróm. Végre. – láttam meg a távolban a fényeit.
-Mi az, hogy végre? – kérdezte Pi, amikor megcsörrent a mobilja. Utána nyúlt, és felvette, majd beleszólt:
-Halló, Keiko*? – mondta. Ez a név jéghegyként ütközött a szívembe, úgy éreztem most már menten elsírom magam. Ha eddig nem éreztem magam rosszul, mostmár biztos. A hülye metróm még mindig messzire volt, ennyi időt képtelen lettem volna ott állni mellette, és hallgatni, ahogyan cseverésznek, míg én felszállok rá. Így hátra arcot vettem, és szaladni kezdtem.
-Mi a…? – nézett utánam Pi. – Hé, itt a metród! – kiáltott utánam. Ekkor vett észre valamit a földön, majd felvette.
-Ez meg… - nézegette. A házilag készített kis útvonalam volt ráírva, ami alapján el tudtam igazodni. Pi még nézegette egy darabig, majd telefonját elrakta, és utánam kezdett szaladni, de én akkorra már belevesztem az utca tömegébe. Rövid idő után megálltam a járókelők között, és kis kabim zsebében kezdtem kotorászni. Döbbenten tapasztaltam, hogy a papírom sehol.
-Basszus! – jött rám a pánik. – Basszus, basszus. – ismételgettem. – kétségbeesetten kutattam a mobilom után. Ha eltévedésről van szó, abban profi voltam, hát még az azt követő pánikban.
-Jajj ne. – sóhajtottam remegő hangon. – A fenébe. – mondtam, miközben egy szemben lévő kis pad felé vettem az irányt, hogy azon ülve nyugodtan fel tudjam hívni Leilát. Tárcsáztam remegő kezeimmel, miközben könnyeim utat törtek maguknak. Nem volt elég a Yamapival történtek, most még ez is…
-Ne bőgj, mouu~ - szidtam meg magam hangosan. Kétszer legalább félre hívtam, mire nagy nehezen sikerült. Ekkor lépett oda elém valaki.
-Ezért sírsz? – nyújtja felém egy kar a papíromat. Könnyes szemeimmel felnéztem rá, és Yamapi nézett lefelé rám. Talán kettőt csönghetett a mobilom, majd kinyomtam, és kocsonya kezeimmel emeltem el a fülemtől. Kivettem kezéből a lapom, majd Pi leült mellém, kezeit zsebeibe rakta, bal lábát rádobta jobb térdére. Igazán kakkoi volt, persze ennek nem adtam jelet.
-K-kösz. – nyögtem ki, miközben gyorsan letörölgettem könnyeimet. – Szánalmas vagyok…
-Nem vagy az. – mondta komolyan, hogy megnyugtasson. – Ne haragudj.
-Ugyan mit? – szipogtam közömbösen
-Hogy úgy lerohantalak, és ahogyan utána viselkedtem. Miattam szaladtál el, és ezzel együtt vesztetted el a papírod. Csak azt nem értem miért szaladtál el, mikor éppen jött a metród?
-Öö… - nyögtem. – Mert a telefonod— - szakítottam félbe mondani valómat, mikor feleszméltem mit is akarok mondani. Tulajdonképpen az igazat.
-Hmm? Telefonom? Mire gondolsz? – kérdezgette
-Semmi, semmi. – mondtam, miközben magam elé meredtem, Pi pedig rám. Egy kis csönd után Pi megszólalt:
-Keiko. – mondta komolyan Yamapi, mire odakaptam a fejem és furcsa, ideges tekintettel néztem rá. – Eltaláltam? – kérdezte
-Mihh?? Ne-neeem!
-Amikor kimondtam a nevét, akkor kezdtél olyan furcsán viselkedni, és elszaladtál.
-N-n-ne—
-Talán őt is ismered?
-Nem! – vágtam rá. – Téged sem! Illetve… Ano… t-téged ism-ismerlek, de őt-őt nem. – dadogtam zavartan.
-Csak névről mi?
-Igen… mármint!! Ahh… - temettem arcomat tenyereimbe.
-Jól van… - szólalt meg lágyan Yamapi. – Ideje elmesélned, hogy hogyan ismersz engem, és Keikót.
-Mit kellene neked magyarázkodnom? – idéztem az arcába szavait, megint sírás kerülgetett
-Jó, jó. – hátrált, látva könnyeimet. – Akk-Akkor…
-Csak maradj csöndben. – fogtam kezeimmel fejemet. Pár perces csönd után így szólt:
-Öhm… nem kéne haza indulnod? – kérdezte, mire én felpattantam.
-Ahh!!
-Elkísérjelek?
-Nem kell! Meg leszek egyedül is.
-Láttam. – vigyorgott Pi. Ekkor elindultam az aluljáró felé. Pi jött utánam. Nem szóltam hozzá, mintha ott se lenne, csak elővettem a papírom és azt vizsgálgattam.
A következő 5 perc múlva jön. – mondta Yamapi is, aki hátam mögött figyelte a lapom.
-Látom! – mondtam neki. Ez az 5 perc csendben telt el. Felszálltam a metróra, és meglepetésemre Pi is követett.
-Mit csinálsz? – kérdeztem tőle, amikor belekapaszkodtam egy korlátba
-Hazakísérlek, ahogy mondtam.
-Én is mondtam már, hogy nem kell. – mondtam, de csak mosolygott, ami eléggé idegesített. Egészen az utolsó megállóig jött velem, én csak csendben mentem mellette, nem szóltam semmit, még akkor sem, ha ő igen.
-Innen már megleszek. Kösz. Jó éjt. – mondtam, majd elindultam, ő csak ott állt.
-Ano! – szólt utánam. – Még a nevedet sem tudom. – mondta, de én csak tovább sétáltam, mintha meg sem hallottam volna.
-De azt tudom, hol laksz. – kiáltotta utánam, mire lefékeztem, és megfordultam.
-Mi? – kérdeztem
-Láttam a lapon. – vigyorgott.
-Ahh~ - dörmögtem, majd visszafordultam és tovább mentem. Nem figyeltem ezután Yamapit, de gondolom visszaindult a következő metróval. Hazaérve ledobtam a papucsomat, és a szobánkba siettem csendben. Ekkor már éjfélt is elütötte az óra. Csendben nyitottam a szobánk ajtaját, nem akartam felébreszteni Leilát. Nagy settenkedésem közben azonban táskámmal lelöktem az éjjeliszekrényen álló testápolós dobozt.
-Hopsz. – suttogtam magamnak. Ekkor a frász jött rám, mikor Leila hírtelen felült. – Eeeheheeee~ Te ébren vagy?
-Igen. Mit ijedezel?
-Csak azt hittem alszol, és… - hunyorogtam szememmel, hogy jobban lássam arcát, és közelebb léptem hozzá. – Mi-Mi történt? – kérdeztem meglepődve vörös szemeit látva. Mivel nem válaszolt, csak lehajtotta fejét, odamentem az ágyhoz, és a szélére ültem és idegesen kérdeztem meg újra:
-Mi történt??
-J… J… Ji… Jin— - nyögdécselte, mikor hangja elcsuklott és zokogásban tört ki. Nem tudom mi történhetett, értetlenül néztem, ahogyan elsírja magát. Nagyon zokogott, levegő után kapkodva, ezért jobbnak láttam, ha még nem faggatom. Közelebb húzódtam hozzá az ágyon, és átkaroltam fejét, melyet mellkasomba temetett, és csak tovább sírt, miközben erősen átölelt. Én csak simogattam fejét. Látva, ahogyan sír, rám is rám tört a zokoghatnék. Könnyeim lassan kezdtek folyni.
-Nyugodj meg. – suttogtam neki. Bármi is történt, nagyon súlyos lehet, ha így sír, ezért én inkább most magamba fojtottam a Yamapis ügyet, ami nekem is annyira fájt.
-Mi történt? – kérdeztem lágyan. – Mondd el. – ekkor szemeimbe nézett, majd zokogó hangon kezdett el mesélni:
-Jin… Mayuko… baleset… Jin!!! – kiabálta az arcomba
-Micsoda?? Ki az a Mayuko? Milyen baleset? Baleset??? – csattantam fel. – Mi történt?! – ráztam meg vállánál fogva. – Te, a szívbajt hozod rám! Történt valami Jinnel??
-Ji-Jiiiiin~ - tört ki megint belőle a sírás. Most már kezdett nagyon felidegesíteni ezzel.
-Mond már!!! – ráztam meg ismét, hogy magához térjen. Kis hebegés után, mikor már picit lenyugodott, elmondta mi történt. Nagyon figyelnem kellett, mert végig elcsukló hangon beszélt és sírva, nehéz volt kibogarászni mit akar mondani néhol. Ölembe hajtotta a fejét, amit én simogattam.
-Nyugodj meg. – öleltem ismét magamhoz. – Szerintem a csaj csak egy idióta, régi, rámenős ismerőse. Csak téged akar bosszantani. Mert látja, hogy milyen aranyosak vagytok együtt. – nyugtatgattam. Leila is picit megnyugodott a szavaimtól az ölemben.
-Biztosan így van. Jelentkezni fog, és mindent elmagyaráz. Ne. – vártam egy darabig a válaszra. – Ne? – néztem le fejére, és láttam, ahogy szemei csukva vannak. – Oi! Te alszol?? Hát így figyelsz rám?? Mou! – mondtam, mikor megláttam, hogy elaludt. A fáradtság, és a mai nap történései nagyon lefárasztották. Míg haza nem értem valószínűleg alig aludt. És most, hogy megnyugtattam és haza értem, nyugodtabban merülhetett álomba.
folyt. köv.
*Kitagawa Keiko, modell. Többször osszehozták őt az újságok Yamapival.
