~♥海のブログ♥~

Íme a következő fejezet! Bogikának ajánlom :))))
Jó szórakozást!




11. Rémálom a rémálomban



Eközben Leila és Jin édes kettesben töltötték otthon minden percüket. Nem rég értek haza a gáláról, már este 7 óra felé járhatott az idő:
- Segíts mááár~ - mondta Leila Jinnek, aki éppen kötényét próbálta megkötni hátulról, hogy összedobjon valami gyors vacsit.
- Nem segíteeek~ - mondta Jin. – Így is túl sok rajtad a ruha. – karolta át Jin szorosan hátulról Leilát, a kötényke meg előrecsúszott, ha nem lett volna Leila nyakában, akkor leesik róla.
- Jajj ne már. Éhes vagyok, te is nem, úgyhogy inkább segíts.
- Éhes vagyok, de rántottára. – szagolt bele Jin Leila hajába
- Rántottára? Ki mondta, hogy azt csinálok?
- Hmmm~ Ha minden áron főzni akarsz, akkor csak azt csinálhatsz. Máskülönben beviszlek a szobába, és magunkra zárom az ajtót, és akkor majd nem ellenkezhetsz.
- Na jó. – mondta Leila sóhajtva. – Akkor rántotta lesz. De eressz el akkor. Nagyon éhes vagyok, de ne félj. Utána annyi időre leszek a tiéd, amennyire csak szeretnéd. – fordult Leila szembe Jinnel és karolta át nyakánál.
- Oh, tetszik az ajánlata, Akanishi-san.
- Akkor meg hagyj főzni. – engedte el Leila Jin nyakát, és fordult vissza a sütő felé.
- Hagylak, hagylak. – mondta Jin, majd a hűtőhöz ment, hogy kivegyen belőle egy üveg sört. – Addig én Tv-zek. De utána – intett Leila felé az üveggel Jin. – Utána nem menekül, - Akanishi-san. – vigyorgott Jin.
- Nem is áll szándékomban, drágám. – viccelődött Leila, majd Jin kacagva ment ki a nappaliba. Leila közben készítette a beígért rántottát.
Eközben én megérkeztem Tomához.
- Érezd magad otthon. – segítette le a kabátomat Toma.
- J-jó. – dadogtam kissé elpirulva, ahogy körbenéztem Toma lakásában. Ekkor bentebb vezetett, és udvariasan leültetett a nappalijában a kanapéra, majd leült mellém.
- Jobban vagy? – kérdezte
- Igen. Köszönöm. – néztem szemébe. – Köszönöm a kedvességed, Toma-kun.
- Nem tesz semmit. Csak szívességet teszek a legjobb barátomnak.
- Eh? Yamapinak?
- Igen. – bólintott Toma.
- De nem fog megharagudni, ha… ha megtudja, hogy—
- Hát, nem tudom. Ha bízik annyira bennem, akkor nem fog haragudni. Már pedig ha ő is a legjobb barátjának nevez, akkor nem fog kiborulni, hogy itt vagy. – mondta kedvesen Toma, amibe belepirultam.
- Nem kérsz valamit inni? – állt fel Toma.
- N-nos… elég szomjas vagyok.
- Mit szeretnél?
- Bármi jó.
- Rendben. Egy pillanat. – ment ki Toma a konyhába. Míg ő elvolt, addig én jól szemügyre vettem a nappaliját. Kicsit néhol rendetlen volt, de nagyon szépen volt berendezve. Mire észhez kaptam, már ott állt előttem a pohárral a kezében.
- Kö-köszönöm. – vettem el kezéből, amit felém nyújtott, majd leült mellém a sajátjával kezében. Felmértem a pohár tartalmát, és színe és illata alapján csak narancslé lehetett.
- Oh, ez a kedvencem. – szürcsöltem bele. – Oishiii~ - mondtam, mire Toma csak mosolygott.
- Yamapinak is ez a kedvence, ezért is tartok itthon. Örülök, hogy ha te is ennyire szereted. Egyel több ok, hogy legyen háznál. – mosolygott Toma, ettől persze csak zavarba jöttem. Yamapi eközben megérkezett haza, és idegesen tapasztalta, hogy nem talált otthon. Fel, s alá járkált, hírtelen azt sem tudta, mitévő legyen. Eközben mi Tomával jól elbeszélgettük az időt.
- Minden rendben, eléggé fáradtnak tűnsz. – mondta Toma, ekkor már este 10 óra felé járt az idő.
- Nos, az igazat megvallva… nagyon fáradt vagyok. – pislogtam rá.
- Érthető. Fárasztó napod volt, és kezd későre járni. Szerintem ideje aludnunk.
- Eh?!
- Megágyazok neked a szobámban, én pedig itt alszok a kanapén.
- Nem! Ezt nem fogadhatom el. Én alszok a kanapén, te csak aludj az ágyadban.
- Nem, ragaszkodom hozzá.
- Hidd el, a kanapén is jót tudok aludni.
- Kérlek, azt szeretném, hogy te aludj az ágyamban. – mondta Toma, miközben kezével óvatosan felinvitált a kanapéról, és kedvesen mosolygott rám.
- Mm. – bólintottam vörös fejjel. Ezután bementünk a szobájába. Toma gyorsan rendbe hozta az ágyát, én csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Ágyneműt sem cserélt, és a tudat, hogy az a textil fogja simítani a bőrömet, ami Tomának is, okozott némi fejfájást. Érzelmeim kicsit felkavarodtak most, hogy Yamapi nem volt mellettem, és kételkedtem is. Toma zökkentett ki gondolataimból:
- Kész is. – állt oda elém. – Akkor hagylak aludni. Tessék. – mutatott karjával az ágy felé. Pironkodva mentem oda, és ültem le rá.
- Ha-hagytam ott neked egy pizsomát, igaz az férfi, de remélem jó lesz.
- Köszönöm. – mondtam, majd felálltam és odamentem Toma elé. – Köszönöm. – mondtam még egyszer, és megcsókoltam az arcát. – Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy hozzánk. – mondtam. Darabig csak nézett rám, majd hírtelen magához ölelt.
- U-Umi-chan, én… én! Sze—
- Ne, ne mond ki. – tettem ujjam Toma szájára, miközben szemeibe néztem. – Jobb ez így. – mondtam, miközben újra magamhoz öleltem vigasztalásként. Darabig még öleltem, majd elengedtem.
- Akkor jó éjt.
- Jó éjt. Ha bármire szükséged van, szólj. – mondta Toma, majd lassan kiment a szobából. Ezután magara öltöttem egy kék csíkos, nadrágos, hosszú ujjú férfi pizsomát. Kicsit lógott rajtam, de kényelmes volt. Bebújtam Toma ágyába. Picit el is pirultam az illatától. Toma is megágyazott magának a kanapén, és ő is belevetette magát. Késő volt már. Viszonylag gyorsan elnyomott az álom, de majdnem ugyanilyen gyorsan fel is ébredtem.
Rémálmodtam. Azt láttam magam előtt, ahogy Yamapit egy sötét sikátorban elkapja két férfi, és egy pisztollyal… lelövik. Azt mondják, az ember arról rémálmodik, amit nem szeretne. Logikus, hogy most pont vele és pont ilyet kellett álmodnom... Nem akarom őt elveszíteni. Nem... Ekkor ültem fel az ágyban sikoltva. Arra eszméltem fel sikolyomból, hogy felcsapódik a villany, és meleg kezek ölelnek magukhoz. Sikolyom egyre halkabban szólt, majd lassan elhallgattam, és belefúrtam magam a meleg karok közé.
- Yamapi… - suttogtam megkönnyebbülten.
- Nyu-nyugodj meg Umi-chan. – hadarta ijedten Toma. – Csak rosszat álmodtál.
- Eh? – néztem fel rá. – Te...?
- Igen. Nyugodj meg. Miért sírsz? – húzza végig hüvelykujját arcomon.
- Mi? – nyúlok oda kezemmel én is, ekkor éreztem nedves arcom. Tényleg folytak a könnyeim.
- Yamapival álmodtál ugye?
- Mm. – szipogtam.
- Jaj, te. – ölelt magához Toma. Egy darabig még ölelt, majd mikor úgy érezte, megnyugodtam a karjaiban, azt mondta:
- Próbálj meg visszaaludni. – engedett el, és tuszkolt vissza a takaró alá, és takargatott be. Ekkor vettem észre, hogy tiszta piros az arca.
- Jól vagy? – kérdeztem, miközben szemeimet dörzsöltem
- J-jól. A-azt hiszem ideje mennem.
- Ne! – kiáltottam rá, mire meglepetten nézett rám. – K-kérlek maradj itt velem éjszakára. - Ne hagyj itt egyedül. Félek… - folyt le egy újabb könny arcomon. Toma leült az ágy melletti fotelba és azt mondta:
- Rendben. Itt maradok, és vigyázok rád. De most már aludj. – mondta kedvesen
- Mm. – bólintottam, majd fejem a párnára tettem, és szemem becsuktam. – Jó éjt,  - Toma-kun.  – mondtam.
- Jó éjt, Umi-chan. – mondta, majd hátradőlt a fotelban és ő is megpróbált elaludni. A történtek ellenére gyorsan elaludtam. Egyszer félig felébredtem hajnalban, és úgy éreztem meleg kezek fogják az enyémet, amit én egy kisebb szorítással viszonoztam, majd félálomban gyorsan visszaaludtam. Ablak felé fordulva ébredtem fel legközelebb, és észrevettem, hogy már világos van odakint, így lassan ébredezni kezdtem. Szemeim törölgettem, majd fészkelődni az ágyban, végül felültem. Még pár percig bámultam az ablak felé, néztem a beszűrődő fényt, majd úgy döntöttem, kimegyek, megkeresem Tomát. Felkeltem az ágyról, megkerültem azt, majd az ajtó felé vettem az irányt. Szemem sarkából láttam, ahogy Yamapi ül a fotelban, de én tovább csoszogtam kifelé. Már ajtón is kimentem, mikor leesett. Még félig aludtam, és azt hittem álmodok. Gyorsan visszaugrottam az ajtón, és szembe találtam magam Yamapival.
- Yamapi! – mondtam, miközben odaléptem hozzá, és karjait kezdtem tapogatni, végig mellkasát, majd megkerültem és hátát is leellenőriztem. Ő csak mozdulatlanul tűrte. – Jól vagy? Nem esett bajod, ugye?
- Umi…- fogta meg kezem, majd ismét előtte álltam, és néztünk mélyen egymás szemébe. – Hogy tudsz még értem aggódni, amikor olyan csúnyán viselkedtem? Ne legyél ilyen kedves velem, nem érdemlem meg.
- De igen! – kiáltottam, ezzel együtt szememet már el is áztatták a könnyek. – - Megérdemled, mert szeretlek! – kiabáltam az arcába. – Nem számít, ha, ha te n-nem szeretsz, attól az én érzéseim nem fognak megv— dadogtam könnyeimmel küszködve, amikor magához rántott, és megölelt.
- Baka vagy, nagyon baka. – mondta. – Én téged szeretlek. Nagyon szeretlek. Kérlek, bocsáss meg. – mondta Pi, minden egyes szava szívemig hatolt, amitől még jobban potyogtak könnyeim.
– Keiko egy félreértés volt csak, Mayuko tervelte ki. Őt soha nem szerettem. Kérlek, ne haragudj rám. Szeretlek. – mondta ki Yamapi mostanra harmadjára. Eddig még egyszer sem hallottam ezt tőle, de most hírtelen már háromszor is elmondta, és ez melegséggel töltötte el a szívemet.
- M-most mondtad nekem először, hogy… hogy szeretsz. – szipogtam mellkasán
- Bocsi, hogy eddig tartott. – simogatta fejem.
- Baka. – mondtam, majd még szorosabban öleltem, és csak sírtam karjaiban. Yamapi az ágyhoz húzott, majd ő leült rá, és az ölébe húzott, így öleltük tovább egymást. Ringatni kezdett karjaiban, mint egy síró kisgyereket, hogy megnyugodjak. Ekkor Toma lépett be az ajtón, kopogás kíséretében.
- Bejöhetek? –kérdezte
- Gyere csak. – mondta Yamapi
- Remélem minden rendben. – mondta kedves hangon.
- Most már igen. – mosolygott Pi, miközben rám tekintett.
- D-de hogyan… - kezdtem.
- Pi-chan nem bírta sokáig, és korán reggel hívott fel, hogy nem tudom e hol vagy. Mondtam, hogy biztonságban, nálam. Kicsit meglepődött, de megnyugtattam, hogy nem kell aggódnia emiatt, nem állt szándékomban hozzád érni.
- Remélem nem… vesztetek össze miattam. –mondtam halkan
- Egyáltalán nem. – mondta Yamapi. – Megbízom a barátomban. – nyújtotta Pi a kezét Toma felé, majd nyomtak egy pacsit. Ezután felöltözködtem, majd haza indultunk Pivel.
- Mostantól ne engedd el többé soha. – fogott kezet Toma Yamapival. – Vigyázz rá. Mert ha—
- Úgy lesz. – veregette meg Yamapi Toma vállát.
- Mindent köszönök, Toma-kun. – léptem elé. – Örülök, hogy ennyire szereted ezt a bakát. – intettem fejemmel Pi felé, aki kezét összekulcsolta enyémmel.
- Még egyszer köszönöm. – mondtam, majd megpusziltam.
- N-nincs mit. Na, na, menjetek, sicc innen haza. – nyitotta nekünk az ajtót Toma. Pivel még egyszer hátba veregették egymást, majd kimentünk. Én meg még integettem párat Tomának, majd lassan elhajtottunk Yamapi kocsijával. Haza érve boldogan adtuk át magunkat a szenvedélynek, ami ismét fellángolt. Óvszeres zacskót csak úgy tépte Yamapi az ágyon, ekkor még nem sejthettük, hogy már felesleges…
Később felhívtam Leilát és beszámoltam neki a történtekről, amit kicsit meglepetten hallgatott végig.

 
Folyt. köv