Íme a következő fejezet, melyet egy lelkes olvasómnak ajánlok, Bogi-channak! :) Jó olvasgatást~
6. A hétpecsétes titok feltörik
„Végeztem. Akkor mikor tudunk találkozni? 1 óra múlva mehetünk oda? Jah. Yamapi is jön, mond Uminak. Csinosítsátok ki magatokat. Chuu~” – olvasta fel Leila. Majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem a hírnek. Leilával gyorsan válaszoltattam, hogy jöhetnek a fiúk.
-Vajon mit akarhat mondani neked Jiiin~ - húzogattam szemöldökön, mire Leila csak elpirulva mosolygott. – Valami naaagyon csinos rucit kell felhúznunk.
- Mm. – bólintott Leila, majd turkálni kezdtünk a szekrényben. Megmosolyogtam, ahogy kinyitottam, eszembe jutott Yamapi, ahogy betuszkoltam ide tegnap.
- Nyááá, ezt akarom felvenniiii~ De ehhez hullámos hajat akarok. – vett elő a szekrényből egy ezüst színű, szatén csőruhát, miközben édesen rebegtette rám pilláit.
- Mit akarsz? – kérdeztem
- Besütöd a hajaaam~ - nyavíkolt, miközben kezében a ruhával billegett jobbra-balra
- Be. – vágtam rá komolyan, mire mindketten elröhögtük magunkat. Mikor kész lettem a hajával, észbe kaptam, hogy én még el sem döntöttem, mit húzok fel. Végül én is egy ezüst ruha mellett döntöttem, amely mellemtől lefelé harang alakban bővült egy kicsit, és nagyon rövid szoknyája volt. Nem telt el sok idő, a fiúk már meg is jelentek a ház előtt. Ők mindketten fekete öltönyt vettek fel, csak nyakkendőjük különbözött, Jinnek vérpiros volt, Yamapinak pedig sötétlila.
Beengedtük őket, miközben mi még tovább sürögtünk, forogtunk a lakásban ide-oda, kiegészítőinket keresgélve. Büszkén és tátott szájjal követték minden egyes mozdulatunkat.
- Készen vagyunk. – álltam oda Pi elé, aki végig nézett rajtam, majd önelégültem vigyorgott és elismerően bólogatott, majd karját nyújtotta, amibe belekaroltam. Leila is odaállt Jin elé, akinek szintén tátva maradt a szája.
- Gyö-gyönyörű vagy. – pislogott nagyokat Jin, ami persze nagyon tetszett Leilának. Ők is egymásba karoltak, majd nagy elegánsan kivonultunk a házból.
- Hová megyünk? – kérdezte Leila.
- Vacsorázni. – mondták a fiúk egyszerre.
- Nahát, az nagyon jó ötlet, már kezdek amúgy is éhes lenni. – mondtam, miközben hasamra tettem a kezem.
- Aa~ - nyögte Yamapi szokásos hangján, amitől fejemben egy hangos „Kyaa”-t kiáltottam. - Én is. – mondta, miközben kezével ugyanúgy tett mint én, erre elnevettük magunkat. Én egy kicsit el is pirultam, olyan édes volt.
- De nem egy helyre megyünk, remélem nem baj. – mondta Jin
- Nem egy helyre? – kérdezte Leila
- Nem. Én olasz kaját szeretnék enni, Yamapi meg mindenképpen thai kaját, így úgy döntöttünk, szétválunk, persze csak ha nem gond nektek.
- Mmmm… nem gond. – mondta Leila, majd fülig elvörösödött, ahogy utána én is.
- Akkor menjünk. – mondta kedvesen Pi, miközben megfogta kezemet, ami karján pihent. Ezután nem sokkal valóban szétváltunk, mi pedig valóban egy thai étterembe ültünk be Pivel, és természetesen curry-t rendeltünk mindketten. Leiláék pedig egy olaszba ültek be, és spagettit rendeltek.
- Na és… - kezdte Leila, miközben spagettiét pálcikájára tekerte. – mi… mi volt az a fontos dolog, amit mondani szerettél volna?
- Oh. – nézett fel Jin, miközben tésztáját szippantotta be száján, ami orrán csapódott.
- Baka. – mondta Leila, majd megfogta a szalvétáját, és megtörölgette Jin orrát. – Te kis gyerek. – mosolyogta
- Elnézést. – mondta Jin, miközben zavarban volt, persze nem a tésztás malőr miatt, hanem amiatt, amit Leilának készült mondani. – N-nos… - köszörülte meg torkát, miközben kezeit térdeire tette egyenesen, és előre hátra ringatózott, hogy kicsit összeszedje magát.
- Le-Leila é-én—
- Naháááát~ Micsoda véletlen~ Jin-kuuuuun~ - tűnt fel a semmiből Mayuko, miközben Jin nyakába ugrott.
- EH?! – lepődött meg Jin, Leila nagyra nyílt szemekkel nézte mi folyik előtte.
- Mi a fenét keresel itt Mayuko?! – mérgelődött Jin, miközben kiszabadította magát.
- Hát csak véletlen megláttalak itt téged – hangsúlyozta – és arra gondoltam idejövök köszönni.
- Ezt nagyon nem tetted jól. Éppen valami fontosat szerettem volna mondani Leilának.
- Oh tényleg? Micsodát?
- Hát, hogy…
- Gyerünk Jin, mond el neki. – noszogatta Mayuko
- Mi-micsodát? – kérdezte Leila halkan a döbbenettől.
- Naaa Jiiin, nem igaz, hogy még nem mondtad meg nekiii~
- De hát mit? – kérdezte ismét Leila egyre idegesebben
- Le-Leila… - dadogta Jin. – Én…
- Mond már el neki, hát nem látod, hogy milyen kíváncsi. – mondta kényesen Mayuko, Leila egyre inkább kérdően nézett rájuk.
- Leila—
- Jin azt akarja mondani, hogy… - hallgatott el Mayuko, amikor váratlanul megcsókolta Jint. Leila tágra nyílt szemekkel meredt rájuk, majd abban a minutumban felállt, és ki akart rohanni, de Jin elkapta a kezét, miután kiszabadult Mayuko csapdájából.
- Kérlek, ne hidd el neki egyetlen mozdulatát sem, hiszen mondtam már!
- Igen. – szomorodott el Leila. – de nekem nincs erre szükségem. Ő soha nem adja fel.
- De—
- Nézd Jin, én nagyon kedvellek, de úgy látom ő is. Nem szeretnék az útjába állni.
- Nagyon helyes. – bólintott cinikusan Mayuko.
- Mayuko, fogd be! – teremtette le Jin, mire minden tekintet rájuk szegeződött az étteremben. Ezután Jin lassan engedte el Leila kezét, aki könnyeivel küszködve hagyta el az épületet.
Amikor hazaért, én még nem voltam otthon, Yamapival sokáig beszélgettünk az étteremben, majd az egész éjszakát együtt töltöttük fent a lakásán. Amikor hazaértem reggel, arra számítottam, hogy Leila még alszik, ehelyett amint beléptem a szobába a nyakamba ugrott és csak sírt. Sírt és sírt, alig bírta abbahagyni. Egy szót tudott csak kinyögni: „Mayuko”. Ebből minden választ megkaptam, ami okot adhat neki a sírásra. Most már nagyon bosszantott a lány, nagyon kíváncsi voltam rá, hogy ki ő, hogy néz ki, és ami fontosabb, miért akar közéjük állni. Napokig csak ez ment. Leila teljesen magába fordult, és valahogy sosem érezte jól magát. Jinnel azóta sem beszélt. Jin természetesen szeretett volna vele beszélni, Leila mobilja folyton csipogott az üzenetektől. Mi Yamapival csak rövid időkre találkoztunk, nem akartam otthon hagyni sokáig Leilát egyedül. Már 2 hete voltunk itt Tokióban. Próbáltuk ráfogni a történtekre a rosszulléteit. Ám egy reggel, amikor arra ébredtem, hogy Leila hangosan hány a fürdőszobában, nagyon megijedtem, és kiszaladtam hozzá.
- Uram Isten, jól vagy?! – simogattam meg erősen hátát
- Nem. – szipogta.
- Mi a baj? – kérdeztem idegesen. Leila lassan felegyenesedett a WC mellől, majd a mosdóhoz ment, hogy megmossa a száját. – Mi van, mi történt?! – kérdeztem egyre idegesebben.
- Beteg vagyok… - törölgette száját a törölközővel
- Mi bajod?! – sikítottam az arcába idegesen, nem értettem mi lehet a baja, hírtelen a leg egyszerűbb magyarázat sem akart az eszembe jutni.
- Én… - kezdte halkan Leila, miközben könnybe lábadt a szeme.
- Mondd már!! - kiáltottam
- Terhes vagyok!! - kiáltotta
- Eh… - amint megcsapta fülemet ez a szó, minden világossá vált. Én hülye, hogy nem gondoltam erre, hiszen annyira nyilvánvalóak voltak a jelek, és annyit beszéltünk már erről.
- Bi-biztos vagy benne? – kérdeztem döbbenten
- Teljesen.
- Uhh. – támaszkodtam meg a mosdókagylón. – így már érthető. – mondtam, majd egy kis szünet következett. – És… J-Jin? Mikor mondod el neki?
- Nem! – kiáltott fel egyértelműen, én meg csak pislogtam reakcióján. – Nem akarom neki elmondani!
- Ne viccelj már, tudnia kell hiszen, hiszen ő az apa. V-vagy nem?
- Persze, hogy ő az, hogy kérdezhetsz ilyet?
- Hát akkor te meg hogy mondhatsz olyat, hogy nem mondod el neki?!
- Nem akarom és kész! És ígérd meg… hogy te sem mondod el neki! Kérlek! – fogta meg karom. Nem tetszett ez az egész, egyáltalán nem tartottam helyesnek, hogy titkolni akarja.
- De… egyszer úgy is meg fogja tudni, és akkor majd sokkal rosszabb lesz.
- Tudom… - hajtotta le a fejét, miközben karomba kapaszkodott. – De kérlek. – emelte fel a fejét, ahogy egy könny csordult le arcán. Ezt elnézve szívembe mart az együttérzés, majd magamhoz öleltem.
- Jól van. Nem mondom el neki.
- Köszönöm. – markolta erősen köntösömet.
- Baka! – kiáltottam, majd együtt sírtunk. Leila ezek után egyre nehezebben viselte el, hogy Jin nem volt vele, de nem akart vele találkozni sem. Aznap este az én hangulatom is elment Pitől, de azért elmentem hozzá. Nem akartam, hogy ő jöjjön. Ő viszont boldog arccal várt engem, mint mindig.
- Mi a baj, szívem? – bújt oda hozzám Yamapi, amint beléptem az ajtaján. Egyből kiszúrta, hogy furcsán viselkedem, mert nem voltam szokásosan vidám.
- Ahh, szomjas vagyok. Nem iszunk egy teát? – vettem le kabátomat.
- Jó ötlet. – mosolygott Yamapi, majd bementünk a konyhába, és teát kezdtem főzni.
- Mond, mi bánt? – lépett oda mögém, miközben teát készítgettem elő.
- Semmi. – mondtam szórakozottan
- Naaa~ Ez nem igaz, látom rajtad, hogy valami bánt.
- De tényleg semmi.
- Mouu, hogy lehetsz velem ilyen? – fordított szembe magával derekamnál fogva
- Ne, nem, hagyj, engedj el. – mocorogtam karjában
- Oh, most már kezdek aggódni. Sosem utasítottál eddig vissza. – engedett el Yamapi komolyan, én meg visszafordultam, és kiöntöttem a teát a bögrékbe.
- Ne csináld már, megijesztesz. Csináltam valamit? – kérdezte aggódóan Pi
- Nem, nem, te semmit. - makogtam
- Örülök. De attól még, mond el kérlek mi bánt, mert megőrülök, ha eltaszítasz magadtól.
- Ahh, nem lehet.
- De miért? Olyan komoly?
- Eléggé. – mondtam, miközben odavittem a bögréket az asztalhoz, és leültünk, majd szürcsölgetni kezdtük.
- Kérlek, mond el.
- Most mondtam, hogy nem lehet. – néztem rá szomorúan, miközben könnyek gyűltek a szemembe
- Jajj – pattant oda mellém. – Ne, ne sírj. – törölgette szememet.
- Nem mondhatom el, azt ígértem nem mondom el Jinnek. - szaladt ki a számon
- Jinnek? – értetlenkedett Yamapi
- Igen.
- Hmm… és azt is ígérted, hogy nekem sem mondod el?
- Eh… - gondolkoztam el. – Csak… csak Jin.
- Hát akkor, meg van oldva. – simította kedvesen végig arcomat.
- Hidd el bele őrülnék, ha nem mondhatnám el neked.
- Elhiszem. – simogatott Yamapi. Végül mindent elmeséltem neki. Nem tudtam neki hazudni, ő volt a legfontosabb ember az életemben. Csodálkozva hallgatta ő is végig. Megígértettem vele, hogy nem mondja el Jinnek. És azt is, hogy Leilának sem szól. Nem sok időt töltöttem nála, szinte megittuk a teát, ahogy közben meséltem, és már indultam is haza. Leila már nagyon várt, elmeséltem neki mi volt Pinél, persze azt a részt kihagytam, hogy elmondtam neki a nagy titkot. Kicsit bűntudatom volt, amiért elmondtam neki, de persze egyedül Jin volt az ígéret tárgya. Ezután még mindig teltek a napok. Vészesen közeledett a Karácsony. Már december 16.-a volt. Leila még mindig nem volt hajlandó beszélni Jinnel, és ez már kezdett nagyon, de nagyon zavarni. Azon az estén látogattak el a fiúk hozzánk, mind a ketten. Leila persze úgy tudta, hogy csak Yamapi jön hozzám egy kicsit, habár Jinről én sem sejtettem semmit.
- Beengednéd Yamapit? – kérdeztem, miközben kopogtak az ajtón, én még fürdőben kotorásztam. Leila ajtót nyitott:
- Gyere be. – mondta, mikor meglátta Pit. Azután váratlanul Jin is Pi mellé lépett háta mögül. Leila arcára fagyott a meglepetés.
- Te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten.
- Látni akartalak, nem bírtam tovább. Kérlek hallgass meg. – lépett bentebb Jin egy öltönyben, Yamapin is az volt.
- Nem! nem akarlak meghallgatni. Menj el! – kiabálta Leila, mire én kiszaladtam a fürdőből:
- Jólvan, jólvan, ne idegesítsd fel magad. – szaladtam oda mellé. – Nyugalom. Érted? – kérdeztem, miközben Yamapi mellé léptem lassan, hogy egy puszit nyomjak szájára, majd visszaálltam Leila mellé. – Jin, jó látni téged is. Jó, hogy eljöttél. – mondtam, amit Leila egy gyilkos pillantással jutalmazott.
- Köszi. – mondta Jin. Jinnek ekkor olyan szomorú lett az ábrázata, hogy már lassan én sem bírtam nézni, akkor nem értettem, Leila hogy a fenébe bírja ki.
- Nézd, Jin, valamit—
- Elég! – kiáltott rám Leila.
- De hát!
- Nem, nem, neeem!! – kiabálta Leila.
- Jó, jó, ne haragudj, csak ne izgasd fel magad! – szidtam meg
- Miről beszéltek? – kérdezte Jin
- Semmiről. – mondtam neki halkan, miközben Leilát néztem.
- De mondani akartál valamit. – lépett közelebb hozzám Jin. – Umi kérlek, mond el! – rázott meg vállamnál fogva.
- Hagyd békén. – kiáltotta Leila, mire Jin azonnal hátrált. Leila nagyon közel állt ismét a síráshoz, annyira sajnáltam, de egyben Jint is.
- Jin, kérlek, menj el. – mondtam neki.
- De—
- Kérlek. – mondtam. – És… és kérlek te is Yamapi.
- Eh? Miért?
- Ne haragudj, de beszélnem kell Leilával. Most… - ráztam a fejem neki, hogy kopás. Pi szerencsére vette a lapot, tudta, hogy nem akarom egyedül hagyni őt. Titkon azt reméltük, gyorsan megoldódik ez az ügy.
- Akkor menjünk. – veregette vállba Jint Yamapi. Jin szomorú arcát látva alig bírtam visszafogni magam, hogy ne tálaljak ki, számba kellett harapnom, hogy csöndben maradjak. Leila nedves arcára nézve sikerült csak féken tartanom magam. Végül a fiúk elmentek.
- Miért?! Meddig még?! – kiáltottam Leilára.
- Hagy szenvedjen ő is! – kiáltott vissza Leila. – Nekem ugyanúgy fáj! És tudod mi a legrosszabb…
- Mi? – kérdeztem értetlenül. Nem értettem mi lehetne még ennél is rosszabb.
- Az, hogy még csak meg sem próbálta kiszedni belőled.
- Mi a fenéről beszélsz?! Dehogy nem próbálta!
- De ha tovább erősködött volna, akkor az még jobban tetszene, de így…
- Hát te hülye vagy. Ha tovább erősködött volna, akkor te magad állítottad volna le, és küldted volna el.
- Nem igaz!
- De igaz!
- Nem!
- De! – még sokáig vitatkoztunk. Ezután lefürödtünk, és ágyba bújtunk. Kivételesen Leila aludt el gyorsabban, nekem agytekervényeim nem akartak megállni. Egyfolytában rajta, és Jinen gondolkoztam. Na meg persze a csöppségre, ami hasában növekedett napról napra. Óvatosan nyúltam mobilomért, hogy írjak Yamapinak egy email-t. Nagyon lassan írtam meg, hogy nehogy felébredjen Leila a pötyögésemre, aztán végre sikerült neki elküldenem:
„Szia, szerelmem. Hiányzol. Van egy ötletem. Nem bírom ezt tovább nézni. Muszály tennem valamit. Leila is beleőrül már ebbe, és lassan de biztosan most már én is. Holnap beszélünk. Remélem minden rendben lesz. Szép álmokat.~ ^O^ Csókollak.”
Másnap csak ugyan azt terveztem, hogy tiszta vizet önt mindenki a pohárba. Vagyis csak azt reméltem. Fiúk aznap szabadnapot kaptak, ezért kaptam az alkalmon, hogy átmenjek Yamapihez ebédre. Azt terveztem, hogy majd együtt Pivel kitalálunk valamit, és elvisszük Jint Leilához. Meglepetésemre, amikor megérkeztem hozzá, Jin is ott volt nála.
- Szia. – lepődtem meg Jinen, amikor Pivel bementünk hozzá a konyhába.
- Szia. – mondta Jin is.
- Miért vagy itt?
- Yamapi azt mondta, hogy jöjjek át.
- Áh, értem. – mondtam, majd Yamapira tekintettem kissé morcosan. Kicsit meglepett, hogy nem szólt Jinről semmit, habár végül is akartam volna Jinnel beszélni, de nem ilyen hírtelen.
- Umi… - kezdte Jin
- Hmm?
- Kérlek, mond el, hogy mi bántja Leilát.
- Erre magadtól is tudnod kellene a választ. – ültem le vele szemben a konyha asztalnál.
- De Umi… - ült le mellém Yamapi.
- Te maradj csöndben. Elmondtad neki?! – förmedtem rá
- Dehogy mondtam!
- Na azért.
- Micsodát? – kérdezte Jin
- Leila megígértette Umival, hogy nem mond el neked egy fontos dolgot.
- Yamapi!!! – kiáltottam rá. – csendet!
- Nem, nem, kérlek! – szólt közbe Jin. – Kérlek mond el.
- Nem lehet.
- Tudom, hogy megígérted, de ez most fontos. Nem?
- De az… - sütöttem le szemeim
- Tudom, hogy a legfőbb baja Mayuko, de… esküszöm neked, hogy ő csak a bajt akarja kavarni. Nem szeretem őt, sőt. Én csak Leilát szeretem.
- Tudom. – mondtam
- Akkor kérlek, mond el.
- Nem lehet! – kiáltottam.
- Kérlek!
- Nem! Leila le fogja szedni a fejem.
- Mindent megbeszélünk, és akkor majd nem fogja.
- Nem!!
- Kérlek!! Máris más valakije van? Ugye erről van szó? – kérdezgette idegesítő kérdéseit Jin. – Ezért nem akar szóba állni velem ugye? Ezért nem érdekli mi van Mayukóval és velem? -hadart és hadart, amivel rettentően felbosszantott, főleg mivel tiszta hülyeség volt az egész- Ugye ezért?!
- NEEEM!!! Kisbabát vár tőled, te hülye! – kiáltottam Jinre. Jin szemei hatalmasra tágultak.
- Mi… Mit mondtál az előbb?
- Mouuu, nem igaz, hogy kihúztad belőlem!! Az a szerencséd, hogy Leiláról van szó, akinek nem akarok rosszat! Nem akarom, hogy szenvedjen, már pedig most szenved! Csak is te tudod visszahozni a régi énjét! Béküljetek ki és legyetek újra boldogok! Nem bírom már tovább nézni, ami körülöttetek történik. Nem, igen, nem akartam elmondani, hogy terhes, hiszen az orromra kötötte, de ha nem mondtam volna el, akkor ki tudja mikor tudod meg, talán akkor már nagyon késő lett volna. Azt pedig nem kívántam volna neki, hogy egyedül szenvedjen, és nevelje fel a gyereketeket. Most azonnal menj el hozzánk, és beszéljetek meg mindent! – kiabáltam ki a torkom, erre a hosszú monológnak a végére.
- Menj már! Valószínűleg most rám fog megharagudni, amiért elmondtam, de nem érdekel. Most ez a legfontosabb. – Jin még mindig úgy bámult, mint akit megbűvöltek. Nem tudott szóhoz jutni, csak tátott szájjal bambult.
- Te hallasz engem!? – pattantam fel a székből.
- Umi..! - pattant utánam Yamapi is
– Jin! Azt mondtam, menj Leilához!! – kiáltottam, és az ajtó felé mutattam karommal. – Süket vagy?! – ordítottam és jobb kezemmel egy hatalmasat ütöttem az arcára, ami nagyot csattant. Jin feje oldalra fordult pofonomtól, így már nem rám bambult értetlenül.
- Umi… - mondta Yamapi. Szemeim már könnyekben úsztak, olyan mérges voltam rá. Amikor éppen megint le akartam ordítani Jint, felpattant a székről, és kirohant a házból. Leilához sietett.
- Na végre. – roskadtam vissza székemre.
- Jól vagy? – ült le mellém Yamapi
- Jól. Csak hogy felfogta már, amit mondtam neki. Fuh, ebben a sok kiabálásban kifáradtam...
- Meglepte a hír. De nem lesz semmi gond, tudom. – simogatta arcomat Yamapi
- Szerinted túl durva voltam? – néztem rá, miközben kifújtam magam
- Hát. – vigyorgott Pi. – Most már félek tőled.
- Oi. – mondtam, miközben mosolyogtam. – Ha nem adsz rá okot, akkor veled nem fogok sosem így kiabálni. Plusz te is tudod, hogy kellett neki a fejmosás. – simítottam meg én is arcát
- Mm. Soha nem adok rá okot. – csókolta meg kezem. – Ígérem.
- Remélem is. Mert… azzal ugye tisztában vagy… hogy azt nem élném túl?
- Tisztában. – mosolygott, majd egy lágy csókot lehelt ajkaimra. – Soha nem lehetsz senki másé, csak az enyém.
- Mm. – bólintottam. – Ahogyan te is ám.
- Hai~ Parancs, értettem, Yamashita-san.
- Eh. – vigyorogtam el magam. – Minek hívtál?
- Hát Yamashita-sannak. Hiszen az enyém vagy... örökre.
- Eh? – pirultam el. Yamapi ezen csak elmosolyogta magát, majd megcsókolt. Lassan felálltunk, majd karjaiba vett, és bevitt a hálószobába. Csodálatos szavai ott csengtek a fülemben. Egy lágy könny csordult végig arcomon némán, miközben egymáséi lettünk.
folyt. köv.
