Íme a hetedik fejezet, mely az egyik kedvencem. :) Szerelemmel fűtött rész :P Remélem másnak is tetszeni fog. A 4 főszereplőre fókuszál ez a fejezet, és bepillanthatunk a mindennapjaikba.
Jó szórakozást!
7. Az első hó
Eközben Jin megérkezett Leilához:
Jin erősen kopogott az ajtón, szinte be akarta törni, amikor Leila ajtót nyitott neki. Amint meglátta Jint, csapta is volna be az ajtót, de Jin erős karja megfogta azt.
- Tűnj el! – kiabálta Leila
- Nem, amíg meg nem hallgatsz!
- Nem érdekel, ereszd el az ajtót, és menj! Nem akarlak látni!
- Csak hallgass meg, csak egyszer!!
- Nem érdekel! Miért jöttél most ide?! – támaszkodott erősen Leila az ajtónak
- Beszéltem Umival! – mondta Jin, majd Leila lefagyott, és elengedte az ajtót, majd hátrált.
- Mi?
- Ne legyél mérges rá. Én erőltettem. És örülök, hogy elmondta.
- Mi-mit? – játszotta Leila a tudatlant
- Ezt hagyd abba.
- Mit?
- Ne bosszants fel. Tudod, hogy gyorsan felmegy a vérnyomásom. – mondta még higgadtan Jin
- Nem tudom mit mondott neked, de abból egy szó sem igaz.
- Ezt te sem mondod komolyan. Tudom, hogy nem hazudna. – mondta Jin, majd Leila lesütötte szemeit. Tudta ő is, hogy nem tudok hazudni, és ha sikerült is volna, akkor is nagyon rosszul csináltam.
- Nem érdekel, csak menj el.
- Nem hagylak el addig, amíg újra hajlandó nem leszel szóba állni velem.
- Jin… ne… - nézett rá meggyötört tekintettel Leila, kinek könnyek gyülekeztek szemében.
- Baka! – rontott be Jin, miközben teljesen kitárta az ajtót, majd hírtelen ölelte magához Leilát. – Baka, baka, baka! – ismételte Jin, miközben szorosan ölelte magához szerelmét. Jin sem bírta tovább cérnával, szemeiben könnyek gyülekeztek.
- Hát még mindig nem érted?! Mayuko csak bosszantani akar téged! És engem is. Én… szeretlek! – kiabálta fülébe, amitől Leila megrezzent. Egyaránt a hangerőtől és egyaránt magától a szó jelentésétől is. – Ez lett volna az a fontos dolog, amit akkor mondani szerettem volna. Érted?! Mindennél jobban szeretlek! Annyiszor mondom el, ahányszor csak akarod, hogy el hidd! Szerelek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szer—
- Elég már. – ölelte szorosan vissza Leila is Jint, akinek most már patakokban hullottak a könnyei. – Baka vagy. Baka! Nagyon baka. Bakanishiiii~ - kezdett hisztérikusan zokogni.
- Jól van, nyugodj meg. – simogatta Jin Leila fejét. – Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – nézett Jin Leila szemeibe, miközben letörölt egy könnycseppet.
- Mm. – bólintott Leila. Ekkor Jin feladott rá egy kabátot, és lassan indultak meg egymás mellett a járdán.
- Ne-nem fázol? – kérdezte Jin. Elég hideg lehetett odakint, leheletük is látszódott.
- Nem. – tette zsebre kezeit Leila.
- Akkor jó. – utánozta Jin. – Leila…
- Hm?
- Mond… igaz az, amit Umi mondott nekem?
- Attól függ mit mondott, de biztos vagyok benne, hogy nem hazudna. Te magad is mondtad.
- Ez akkor igent jelent?
- Igent. – Leila válaszai hírtelen jöttek, az is újdonság volt, hogy válaszolt, ezért főleg emiatt, és a válasza miatt is meglepődött Jin, ezért az megtorpant. Leila ezt nem vette észre és tovább sétált.
- Kisbabánk lesz? – kérdezte halkan Jin, mire Leila ekkor vette észre, hogy lemaradt, és egyhelyben áll, miközben hátrafordult Jinre.
- Hm? Sejtettem, hogy el fogja mondani neked Umi. – állt Leila Jin előtt pár lépésre. - Talán pont így akartam, mert nekem nem lett volna elég bátorságom hozzá...
- Szóval? Mi a válaszod? – kérdezte zavartan Jin
- Igen. – mondta lágyan Leila. – Az lesz. – mondta ki beismerően, amikor lassú, és kis pelyhekben hullani kezdett a hó. Idén először. Ez maga volt a varázslat.
- Aa. – nézett fel az égre Jin. – Hó. – mondta égnek meredve fejével. – Első havazás. Diamond Dust*...
- Tessék? – kérdezte vissza Leila, azt hitte nem jól hallja.
- Semmi. Ez egy jel. – nézett vissza Leilára Jin. Egy darabig még bámultak hosszasan egymás szemébe, amikor Jin felkiáltott, Leila meg összerezzent. Ezután odarohant Leilához, majd szorosan, nagyon szorosan ölelte magához.
- Kisbabánk lesz!!! Kisbabánk lesz! – kiabálta hangosan Jin, mintha azt akarta volna, hogy minden járókelő meghallja.
- Ne sikíts a fülembe. – dünnyögte Leila.
- Oh, bocsi. – nézett Jin Leila szemeibe. – És? Jól vagy? Biztos nem fázol? Ne menjünk vissz— - tette Leila Jin szájára ujját.
- Mennyit beszélsz.
- Ne haragudj. Ugye most már nem haragszol? Soha többé nem akarom, hogy elválj tőlem. Nem élném még egyszer túl. Annyira hosszú ideig tartott ez, hogy azt hittem bele őrülök.
- 1 hét sem volt még. – mosolygott Leila
- Az már maga volt az örökkévalóság. Leila. – fogta meg Jin Leila kezeit. – Szeretlek. Kérlek, ennél jobban bízz bennem. Mostantól csakis te vagy a legfontosabb. Hamarabb is rá kellett volna erre jönnöd, anélkül is, hogy mondom. És persze… - tette Leila hasára Jin a kezét. – Vele együtt, mind a ketten a legfontosabbak lettetek. Örökké.
- Szóval akkor rendben van?
- Ne kérdezz hülyeségeket! Nagyon boldoggá tettél azzal, hogy megáldottál egy gyermekkel. Nagyon szeretem őket, és mindig is szerettem volna sajátot is, azzal a nővel, akit a világon a legjobban szeretek.
- Ji-Jin… - hatódott meg Leila, miközben egy könnycsepp folyt le arcán.
- Ne sírj, hideg van. Még ide fagy az arcodra. – viccelődött Jin, és letörölte arcáról a könnyet. – Szeretlek. – suttogta ismét Jin.
- Én is téged. – jött egy újabb könnycsepp Leila szeméből.
- Mondtam már, hogy ne sírj. – törölte le ezt is, majd Jin magához húzta, és megcsókolta Leilát. – Gyere, menjünk haza. – mondta Jin, majd Leilát csípőjénél fogva húzta maga mellett. A „haza” szó alatt saját otthonát értette, ami hamarosan közös otthonuk lesz Leilával, sőt, a kis jövevénnyel is.
Eközben 1 órával ezelőtt Yamapinál:
- Mou, hát hogy csináljak így ebédet? Egy csomó alapanyag hiányzik. – néztem a hűtőbe térdemre támaszkodva
- De az egyik legfontosabb alapanyag itt van. – ölelt át hátulról két kezével Pi.
- Héj, engedj el. Így éhen maradsz.
- Oh. – engedett el Yamapi. Ha valamivel azon kívül, hát kajával sakkban lehetett tartani. – Akkor mi legyen? –sóhajtotta, és tette csípőjére kezét csalódottan
- Hát, ha mindenképpen házi pizzát szeretnél most enni, akkor nem ártana lemenni a boltba.
- Oh. Jó ötlet. Hozom a kabátokat. – szaladt ki a konyából, én ezt megmosolyogtam. Így aztán felvettük a kabátjainkat, és elindultunk egy szupermarketbe. Yamapi hozott egy nagy bevásárló kocsit, így ő tolta, én meg mellette sétáltam, és kerestem a hozzávalókat.
- Lássuk csak… - fordultunk be a kajás részlegbe. – tehát kell… pizza lap. – mondtam, mikor Yamapi elröhögte magát.
- Naniii? Hát igen, mert még az sem volt otthon, de te pizzát akarsz enni. Komolyan. Hát így készültél az ebédre mi? – kócoltam bele hajába, ő csak tovább nevetett.
- Tehát… sajt. Kukorica. Szalámi. – pakolgattam serényen a kocsiba. Yamapi csak mosolyogva nézte minden mozdulatomat, kicsit el is pirultam.
- M-mi kell még? – jöttem zavarba ahogyan néz.
- Hmm… vegyünk még pár dolgot pizzától függetlenül is, töltsük fel rendesen a hűtőt.
- Mm. – bólintottam. – De mit? – kérdeztem.
- Bármit. – mondta, majd elkezdtem válogatni azok közül a dolgok közül, amiket szerettem. Sok minden került a végére a kocsiba, szinte púposodott. Zöldségek, gyümölcsök, tej, és még sok minden.
- Szeretem nézni, ahogyan a kocsiba pakolgatsz. – mondta Yamapi
- Eh. – vörösödtem el. Tudtam, hogy ez állhat a hűtő feltöltése dolog mögött. – Na menjünk fizetni. – kicsit nagy volt a sor, de végre fizettünk, és nagy szatyrokkal a kezünkben indultunk hazafelé.
- Ah, már nagyon éhes vagyok. – mondta Pi. Olyan édes volt, hogy rögtön elnevettem magam.
- Te csak a hasadra tudsz gondolni?
- Természetesen nem. Rád ugyanúgy éhezem. – nézett rám Yamapi csínytalan mosollyal.
- Hm~~ – nevettem el ismét magamat.
- Naaa, mi az, min nevetgélsz itt? Nem viccből mondtam.
- Tudom. – kuncogtam. – Én is éhes vagyok már.
- Azért, siessünk. Amint hazaértünk, elkezded csinálni az óriás pizzát~
- Hát talán~ – Ekkor váratlan dolog történt. A hó hullani kezdett. Pivel mindketten megálltunk, és néztünk felfelé, ahogy az első hópelyhek lassan leérnek hozzánk.
- De szééép~ - mondtam felfelé nézve.
- Szerintem is. – mondta Pi, majd rám nézett, én még mindig eget bámultam. Ekkor jutott eszembe a „Diamond Dust” nevezetű legenda*. Pire tekintettem, aki csak mosolygott. Láthatóan ő is tudott róla.
- Menjünk. – mosolygott, majd egyik kezét megszabadította a szatyroktól, majd megfogta nekem is a szabad kezem. Így indultunk meg lassan újra hazafelé, kéz a kézben. Amikor hazaértünk, úgy döntöttem, hogy felhívom Leilát, lesz ami lesz.
Olyan kíváncsi vagyok, mi történt velük, fel kell hívnom. – mondtam Pinek, aki az ételeket pakolta a hűtőbe, miközben tárcsáztam. 2 óra telt el, amióta Jin elment. Leila egész gyorsan felvette a telefont, pedig pont az ellenkezőjére számítottam.
- Szia, Leila… - szóltam bele a telefonba.
- Szia Umi.
- Öhm… Jin? – makogtam, nem tudtam, hogy mit is kérdezzek
- Itt van velem.
- T-tényleg? Na és mit mondott? Öhm… izé… sa-sajnálom, ho-hogy—
- Semmi gond. – szólt közbe. – örülök, hogy elmondtad neki. Így most már megnyugodtam.
- Minden oké? Jól vagy? Akkor… elmúlt a szenvedésed, ugye?
- El. – mosolygott Leila a telefonba.
- Yokattaaa~ Annyira örülök.
- Köszi. Éppen hazafelé tartunk az utcán.
- Oh, tényleg. – mentem át a konyhából a nappaliba, és vetődtem háttal a kanapéra. – És mit fogtok azután csinálni? – kérdeztem huncut hangsúllyal
- Hát~ még nem tudni. – vigyorgott Leila is. – Oh. Most találtam ki. Készítenék vacsorát, nem jöttök át?
- Vacsorát? Nem rossz ötlet. Hm, most 1 óra van. – néztem a faliórára
- Jaja, van még idő. Gyertek olyan… hmm… 6-7 óra felé oké?
- Szerintem oké. – néztem az elém akkor lépő Yamapire, miközben leguggolt a kanapé elé velem szemben.
- Rendben. Akkor várunk titeket.
- Ott leszünk. Annyira örülök, hogy ismét boldog mindenki.
- Én is.
- Mm. Akkor később találkozunk. Jók legyeteeek~
- Ti is. Bai~
- Meghívtak vacsorára. – mondtam egyből az előttem guggoló Pinek, amint bontottuk a vonalat.
- Oh. Az remek.
- Szerintem is. Úgy örülök, hogy ismét minden rendben van.
- Igen. Nos, - nézett Pi is az órára. – vacsoráig még sok idő van. Mivel üssük el addig az időt? – cirógatta karomat Yamapi.
- Hmm, nem is tudom. – ültem fel a kanapén, vele szembe, majd két kezem közé vettem fejét, és adtam egy puszit feje búbjára. – mondjuk… megcsinálom a pizzát?
- Ah! A pizza! – csillant fel Yamapi. – Teljesen kiment a fejemből.
- Azért, mert baka vagy. – nevettem. – ebből is látszik, hogy csak rám tudsz gondolni. – keltem fel, és mentem a konyhába otthagyva Yamapit.
- Hé. Gyere csak ide. – pattant fel Pi is, és szaladt utánam a konyhába. Hülyéskedtünk még egy kicsit a konyhába, majd elkezdtem összedobni a pizzát. Yamapival lereszeltettem a sajtot, jól kinevettem, ahogy durcázott, miért neki kell ezt csinálni. A pizza hatalmasra sikerült, és nagyon finom lett, amit a nappaliban, a kanapé előtt ülve ettünk meg a szőnyegen. Ezután következett a főfogás, vagyis mi. Maradék pizzát félretolva lassan leltük örömünk. Végre újra úgy szeretkezhettünk, hogy nem gondoltunk más bajára, minden megoldódott legjobb barátaink között, ezért szerelmünk teljes mértékben beteljesedhetett, így nagyon szenvedélyesre és hangosra sikeredhetett. Végéhez érve Yamapi nyakát csókolgattam, amikor így szólt:
- Mi meddig fogunk védekezni? – lihegte Yamapi fülembe, és fülemhez süvítő lehelletétől ismét kirázott a hideg, mire észbe kaptam:
- Ehh? – néztem fel rá meglepetten – nem mondhatod komolyan, hogy... hogy...
- Még nem. Előbb feleségül foglak venni.
- Miii… - vörösödtem el. – És… és mi lesz a, a... NEWS...? - dadogtam, zavarodottságos örömömben azt se tudtam mit mondjak
- Mi lenne? Ugyanúgy folytatódna az is.
- D-de… A Jhonny’s-ban…
- Hidd el, több mindenkinek van barátnője, és felesége, sőt gyereke, mint hinnéd.
- Hmm… nem igazán rajongok ezért a titkolózásért.
- Ezek szerint nem szeretnél a feleségem lenni?
- Dehogynem! – vágtam rá, mire Pi elmosolyodott. – Nagyon szeretnék.
- Szóval ez igen?
- Eh?
- Most kértem meg a kezét, Yamashita-san. – simogatta kézfejemet Yamapi – Hivatalosan. – mosolygott.
- I-igen. – nyögtem, szívem majd kiugrott. Yamapi csak tovább mosolygott, majd megcsókolt.
- Egyébként így kell megkérni egy nő kezét? - kérdeztem viccelődve
- Hmm?
- Így, meztelenül a padlón feküdve?! - nevettem, mire ő is nevetett.
- Csak azt ne mond, hogy nem tetszett. - mosolygott, majd megcsókolt. Ismét átadtuk magunkat a szenvedélynek.
Eközben Leiláék is hazaértek.
- Akkor mit csináljak vacsorára? – kérdezte Leila Jint, mikor levették kabátjukat.
- Hm, nem tudom, valami magyar ételt.
- Oké. – mosolygott Leila.
- Minden rendben van? Nem fáj sehol? Ne üljünk le egy kicsit pihenni? – aggódik Jin.
- Jin, még csak 1 hetes terhes vagyok. Ne aggódj már ennyire. Mi lesz, amikor nagy lesz a hasam? – mosolygott
- Ohh, hát akkor minden egyes lépésedet fogom figyelni. – karolta át derekánál fogva.
- De aranyos vagy. – pirult el Leila.
- Ha tudnád. – ölelte magához erősebben, Leila kezeivel Jin mellkasán támaszkodott.
- Tudom.
- Na és… szerinted mit fognak szólni a szüleid? Ugye nem mész haza? Lassan itt van a hónap vége…
- Lassan? Még csak a felénél tartunk. – simított bele Leila Jin hajába. – Szerintem örülni fognak, hogy terhes vagyok. Már nagyon régóta vártak erre.
- Hát remélem megbékélnek velem, amiért elveszem tőlük a pici lányukat. Főleg ilyen messzire.
- Meg fognak, ne aggódj. És ha azt szeretnéd… hogy maradjak, akkor természetesen nem megyek még haza a hónap végén.
- Hogy mondhatod ezt?! Persze, hogy nem akarom, hogy haza menj. Főleg így nem. – fogja meg Leila hasát Jin.
- Valamikor úgy is haza kell mennem.
- Persze, világos. A cuccaidért ne~ - kérdezte édesen Jin, miközben Leila elmosolyogta magát.
- Baka. – simította végig Leila Jin arcát. Jint láthatóan kirázta a hideg.
- Na, fázol? – kérdezte Leila
- Még rengeteg időnk van vacsoráig. – kezdte csókolgatni Leila nyakát Jin.
- Eh?
- Mi lenne, ha addig… - kapta fel Jin Leilát karjaiba.
- Eh, csak óvatosan, tegyél le.
- Mindjárt, mindjárt. – vitte be Jin a szobába, majd fektette az ágyra Leilát. – Már ki vagyok éhezve rád. – simogatta Jin Leila combjait.
- A rossz kisfiúknak ez nem jár.
- Eee~ Nem vagy te olyan gonosz. – vigyorgott ördögien Jin
- Csak figyelj. – kulcsolta össze fekve Leila karjait.
- Nemáááár~ - fúrta bele Jin arcát Leila karjába. – Leila.
- Igen?
- Enyém leszel? – kérdi Jin, miközben feje Leila karján pihen
- Hmm? – kérdezte Leila, mikor Jin felemelte fejét, és egyenesen Leila szemeibe nézett.
- Akanishi-sanná akarlak tenni. – mondta Jin, mire Leila elpirult. – Nos, mi a válaszod? Enyém leszel? Mindkét értelemben. – körözött Jin ujjával Leila hasán
- Baka. – mondta Leila. – Mindkét értelemben.
- Szóval? Ez igent jelent ugye? – csillant meg Jin szeme.
- Baka. – ismételte Leila. – Igen, igent jelent. – túrt bele Jin hajába.
- Yokatta, Akanishi-san. – mosolygott Jin, majd egy csókot nyomott Leila kezére. – tehát most az enyém leszel, és hamarosan hozzám is jössz. – kacsintott Jin. Leila mondani próbált valamit, de Jin egy heves csókkal belé fojtotta a szót. Jin óvatosan cirógatta közben Leilát, minden egyes érintésétől kirázta a hideg. Lassan lekerült az összes ruha, és mielőtt Jin behatolt volna, mélyen Leila szemeibe nézett, arcát végigsimította kézfejével, és azt mondta:
- Szeretlek. Nagyon. – suttogta. Leila szíve még hevesebben kezdett verni, majd ő is csak annyit mondott, hogy:
- Szeretlek. – mondta levegő után kapkodva, majd testük végül összeforrt. Jin hangosan nyögött fel, amikor elérkezett az idő, ahogy Leila is. Ez a szeretkezés is szenvedéllyel fűtött volt, hiszen a békülés édes aromájával volt ízesítve. Ezután még párszor egymáséi lettek.
folyt. köv.
*Diamond Dust:
Azaz "gyémánt por" mely ebben az esetben ugyebár a hó. Japánban évszázadok óta kering az a legenda, hogyha két szerelmes pár együtt van az ég alatt, amikor elkezd esni az idei első hó, akkor őket egymásnak szánja a sors és örök boldogságra ítéli az.
