Ahogy ígértem, itt a fic folytatása! :) Bocsi, hogy ennyit késtem vele. Ez hozzátartozik Yamapi szülinapi ajándékához xD Bár az is igaz, hogy ebben a fejezetben nem vagyok valami boldog, ahogyan Pi sem lesz az. Tessék elolvasni ;)
Dózó~ xD
10. Fájdalmas ölelések és a menekülés
Amikor megittam a kedvenc banán turmixomat, még néztem egy kicsit a kirakatokat, amikor nekem jött valaki szemből.
- Elnézést. – mondtam.
- Vigyázz már jobban. – mondta egy nő.
- Hagyjad már, Mayuko. Gyere menjünk. – mondta egy másik. A név hallatán kénytelen voltam megállni, és megfordulni. Egyenesen szemben találtam magam egy szőke és kiöltözött nővel, ráadásul Mayuko a neve. Semmi kétség, ő lesz az.
- Na mi az? – kérdezte kényesen
- Te vagy Mayuko? A-aki Jint—
- Ah, Jin-chanról beszélsz? Igen, én vagyok. Imááádom Jin-chant. Van valami probléma ezzel?
- Szóval te vagy az a Mayuko? – kérdeztem még nyugodtan.
- Attól függ, ki kérdezi.
- Én…
- Hé, te vagy Yamapi barátnője nem? – kérdezte a másik lány.
- Eh? – lepődött meg Mayuko. – Te? – nevetett. – Még hogy te? Yamapié? Ugyan már.
- Van valami probléma? – kérdeztem már egy kicsit idegesebben
- Nem értem mit lát benned. – mért körbe Mayuko. - Külföldi... - jegyezte meg
- Mert benned aztán lát valamit, mi? – kezdtem felhúzni magam.
- Hát, bennem biztos. – csillant fel. – Ellenben veled. – nézett rám hidegen.
- Miért kellett Jin és Leila közé állnod? – kérdeztem meg hírtelen
- Eh? Leila? Áh, emlékszem.
- Azért jöttél, hogy megbosszuld a barátnődet? – kérdezte gúnyosan a másik. Alig bírtam már visszafogni magam, úgy felbosszantottak.
- Most már elég legyen. – mondtam remegő hangon
- Nézd picim, ha azt hiszed, hogy most megijedtem, akkor tévedsz. Még korán sem fejeztem be, amit elkezdtem.
- Ne merészelj még egyszer Jin közelébe menni! – mondtam neki kicsit hangosabban
- Oh, nézd csak. – szólalt fel a másik. – Inkább Yamapi miatt aggódnál, hátha őt is megkörnyékezem. Csak nem vagy szerelmes Jin-chanba is?
- Micsoda!? - lepődtem meg az értelmetlen kérdésen, és az előző kijelentésen egyaránt. - Nem, nem—
- Oh, ha Pi-chan megtudja ezt. – tette Mayuko kényesen szájára kezét.
- Eh… - futott át az agyamon, hogy Mayuko mennyire be tud majd kavarni nálunk is, ha akar.
- Ne aggódj. Majd szólunk valakinek az érdekedben. – mondta gúnyosan Mayuko.
- K-kinek? – dadogtam. Annyira ideges lettem, hogy már könnyek akartak szemembe szökni.
- Hááát, azt hiszem Keikónak hívják. – mondta a másik. Áramként csapott belém ez a név. Nem bírtam tovább, szemeim könnyek áztatták.
- Oh. Ne már. – tette szájára kezét Mayuko. – csak nem megsirattunk? A fenébe. – mondta hangosan, hogy mások is meghallják. – most mit tegyünk? – lépett oda mellém, és kezével felém nyúlt, mire én:
- Ne érj hozzám! – kiáltottam, majd futásnak eredtem. Az a gondolat bántott leginkább, hogy Mayuko a mi életünket is tönkre akarja tenni... Könnyeim ekkor csordultak ki. Hallottam, ahogy Mayuko és a barátnője a hátam mögött röhögnek. A megaláztatástól csak még inkább sírtam. Alig vártam már, hogy hazaérjek, de végül másfelé sodrott az út.
Eközben Leila és Jin megérkeztek a gálaestre:
- Miért vagy ennyire izgatott? – kérdezte Jin Leilát. Jin el is felejtette, a „Shunos” ügyet.
- N-nem is vagyok.
- Nyugi, nem fog sokáig tartani. – ölelte magához Jin. – neked csak figyelned kell engem. – tette Leila állára ujjait Jin.
- M-mm. – nyögte vörösen.
- Ez után nem sokkal megkezdődött a bemutató. Shun lépett először a mikrofon elé. Leila szíve hevesen kezdett verni.
- Szeretném bemutatni az idei szériát. – mondta, miközben kezeibe vette a Sony legújabb gyártmányát. Ezután még sokáig mesélt a telefonról, végül Shun behívta a sztárvendéget, vagyis Jint.
- És most fogadják szeretettel sztárvendégünket, Akanishi Jint. – mutatott Shun feléje, majd Jin odasétált Shun mellé, a mikrofon mögé.
- Jó estét kívánok, Akanishi Jin vagyok. – hajolt meg a mikrofon előtt. Leila rájuk meredt a nézőtéren.
- Jin-kun, nagyon örülünk, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel. – mondta Shun
- Ugyan, ugyan. – intett kezével, majd mosolygott. Még egy picit elbeszélgettek, amikor Jin végre kiszúrta a közönség közül Leilát, nem feltűnően. Egy kis idő után tűnt fel neki valami furcsa dolog. Leila nem őt nézte. Nem őt nézte, és valahányszor Shun megszólalt, Leila elmosolyogta magát. Ekkor jutott Jin eszébe, amit mondtam neki. „Nagyon szerette régen Shunt.” Vízhangzott agyában ez az egy mondat. Jin kicsit ideges lett, de próbálta leplezni, csak mosolygott zavartan és bólogatott mindenre.
- És Jin-kun, elmondanád, hogy van e most olyan az életedben, akit szeretsz? – kérdezte Shun.
- Eh. – lepődött meg a kérdéstől. – V-van. – nyögte. Zavarodottságában hírtelen nagyon őszinte lett.
- Oh. – mosolygott Shun. – Mesélnél róla picit?
- Nagyon közel áll a szívemhez, örökre. Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy ő maga a szívem. – mondta megfeledkezve mindentől Jin. Leila szíve összeszorult.
- Nagyon jó. Nagyon szeretheted. – mondta Shun.
- Igen.
- Helyes, ne is hagyd akkor, hogy megszökjön előled. – mosolygott tovább Shun. Ő persze tudta, hogy arról a lányról beszél, akivel tegnap futott össze az utcán, vagyis Leiláról.
- Nem fogom. – mondta zavarban Jin. Leila Jin szavait hallva úgy meghatódott, hogy könnyek szöktek szemébe. Rájött arra is, hogy miért szerette annyira Shunt. Azt az önzetlen és mindenkivel kedves Shunt, aki mindig erőt öntött a bátortalanokba. Ahogyan most Jinnel is tette. Leila megértette. Shun azt szeretné, hogy ők együtt legyenek. Elnézve Jint, milyen kis zavarban volt, és ahogyan Leiláról beszélt. Leila szégyellte magát, amiért egy percig is meginogtak az érzelmei. Amikor véget ért a gála, Leila Jint várta egy öltözőben. Azonban nem úgy sikerült üdvözölnie őt, ahogyan szerette volna:
- Jin! – ugrott Leila Jin nyakába. A fiú feszült testtartása azonban megijesztette Leilát.
- Jin, mi a baj?
- Pont te kérded?! – emelte fel egy kicsit a hangját Jin. – Ezt nem hiszem el. – ült le Jin egy padra, hogy kifújja magát, fejét lehajtotta és kezeibe temette
- J-Jin…
- Te komolyan szerelmes vagy Shunba? – emelte fel a fejét Jin, szeme könnyektől csillogtak
- Eh? Nem vagyok belé szerelmes. – mondta Leila
- Akkor miért? Miért néztél úgy rá? Tetszik neked…
- N-nem. Jóképű, de ennyi.
- Jóképű?! – kiáltotta Jin. – Szóval mégis csak szereted.
- Nem szeretem! Teljesen más dolog a kettő. Én téged szeretlek.
- Engem? – nyugodt meg egy pillanatra Jin
- Igen, csak is téged. Hová gondolsz? A te gyermekedet hordom a szívem alatt.
- D-de—
- Bármit is gondolsz, félre érted. Én nem szeretem Shunt. Téged szeretlek. – simította meg Leila Jin arcát, mikor lehajolt hozzá.
- Leila…
- Tudom mennyire féltékeny vagy, de őszintén szólva, szeretem, hogy ennyire védelmezni akarsz engem. – mosolyodott el Leila.
- Nem akarom, hogy másé legyél. – mondta Jin elcsukló hangon, könnyeivel küszködve.
- Jin… t-te… sírsz? – lepődött meg Leila.
- Annyira szeretlek. – mondta Jin. Ekkor Leila hevesen magához ölelte Jint fejénél fogva, letérdelt elé, és az ő könnyei is utat törtek maguknak. Eszébe jutottak Jin szavai, amit a nem rég mondott a színpadon: „Nagyon közel áll a szívemhez, örökre… ő maga a szívem.” Csengtek a fülében, amitől még inkább zokogásban tört ki.
- Szeretlek, Jin. – mondta Leila, és egymás karjaiban zokogtak.
- Kérlek… kérlek, soha ne hagyj el. Azt nem élném túl. Annyira szeretlek, hogy elképzelni sem tudod. – zokogta Jin, miközben szorosan ölelte maga előtt Leilát.
- Tudom. Most már tudom. Ne sírj, mert megszakad a szívem.– szipogta Leila. Most már valóban tudta. Jin minden egyes szava szívébe mart.
Egymás karjaiban zokogtak, amit ajtókopogás tört meg.
Eközben én csak szaladtam hazafelé könnyeimet hullajtva magam után. Fél úton hazafelé jutott eszembe, hogy inkább bemegyek a JE-be, megkeresem Yamapit, és elsírom neki, mi történt velem. Most szükségem volt egy ölelésre... Az ölelésére.
Amikor berohantam az épületbe, szinte rögtön beleszaladtam valakibe, nem figyelve az orrom elé. Ha nem tart meg karjaival, akkor tuti elesek.
- Jól vagy? – kérdezte aggódóan egy ismerős kedves hang
- J-jól. – néztem fel rá könnyes szemeimmel. Ekkor láttam meg, hogy Takki tekint le rám aggódó arccal. Ezt elnézve, elzokogtam magam.
- Nyugodj meg. Gyere velem. – mondta, majd bevezetett az irodájába, és leültetett egy nagy bőrfotelba.
– Ne sírj, kérlek. – guggolt le elém. – Te Yamapi barátnője vagy igaz? – kérdezte. Én csak meglepetten néztem rá. Ezek szerint „barátnő” vagyok és nem menyasszony… Szívem kezdett megtelni mégtöbb keserűséggel. Elcsukló hangon bólintottam:
- Mm…
- Én Hideaki Takizawa vagyok. Tudod ki vagyok? – kérdezte kedvesen, mire ismét bólintottam, majd kedvesen elmosolyodott.
- Akkor jó. Maradj itt, mindjárt jövök. – állt fel, de én megragadtam karját.
- N-ne menj el. – dadogtam könnyeim között.
- Visszajövök. – fogta meg kezem. – Nyugodj meg. – mondta, majd kezem ölembe tette. – - Várj itt. – mosolygott biztatóan, majd kiment a szobából. Én csak tovább zokogtam az üres szobában. Pár perc múlva nyílt az ajtó, és már pattantam is fel, Takkit várva. Meglepetésemre Toma lépett be az ajtón. Nem szóltunk semmit a meglepetéstől. Könnyeim ismét utat törtek maguknak, miközben felálltam és a nyakába ugrottam, újra zokogni kezdtem.
- U-Umi… - lepődött meg Toma, majd átkarolt ő is. – Mi történt? – kérdezte idegesen, de én csak tovább zokogtam.
- Ma-Mayuko… - zokogtam.
- Ki? – kérdezte Toma. 2 percig még legalább sírtam a vállán, mikor leültünk, és kezemet fogva mindent elmondtam neki, ami a plázában történt velem.
- É-és utána Takki hozott be ide. – szipogtam
- Ah, értem. Én is hozzá jöttem, de ekkor találtam itt egy síró lánykát. – simogatta meg arcom Toma. – Kérlek, most már ne sírj. Így is nagyon szép vagy, de amikor mosolyogsz, akkor vagy a legszebb. – próbált felvidítani Toma, miközben magához ölelt, fejem vállára hajtottam – Figyelj, Umi. Biztos vagyok benne, hogy Yamapi téged szeret. Különben sem kell elhinni egy szavát sem Mayukónak.
- D-de… - dadogtam
- Nincsen de. – mondta szigorúan Toma, aki kedvességével meg tudott nyugtatni. Ekkor jött vissza Takki.
- Sziasztok. – mondta, majd mi Tomával elengedtük egymást. – Jobban vagy?
- Igen… - mondtam.
- Szép munka Toma-kun. – mosolygott Takki. – Beszéltem az előbb Yamapival.
- EH?! – lepődtem meg. – D-de nem mondtál neki ugye semmit, hogy itt vagyok, meg, meg—
- Nem, ne aggódj. – szólt közbe Takki. – Nem mondtam erről semmit neki. Gyere, keressük meg. – nyújtotta kedvesen kezét Takki. Elgondolkoztam, de Toma kedvesen meglökött vállával, és mosolygott rám. Bizonytalanul nyújtottam Takkinak a kezem, mire az megfogta. Ekkor elindultunk Takkival, Toma biztatóan mosolygott, ő ott maradt. Takki ment elől, én meg mögötte, úgy húzott maga után, kezemet fogva.
- Köszönöm. – mondtam halkan, Takki megállt és megfordult.
- De hát mit?
- Köszönöm, hogy szereted Yamapit. – szipogtam. – Ő nagyon tisztel téged, ugye tudod?
- Tudom. – mosolygott. – Én is nagyon kedvelem Yamapit, igazán igyekszik, és ez becsülendő.
- Mm. – bólintottam ismét könnyeimmel küszködve.
- Jajj, te, ne kezd megint. – ölelt magához Takki. - Te még ilyenkor is Yamapiért aggódsz, amikor ilyen szomorú vagy.
Takkit legalább olyan jó embernek tartottam, mint Tomát, ezért őt is nagyon szerettem, és becsültem. Ölelése nagyon megnyugtatott. Ölelés közben haladt el mellettünk egy női alak. Nem törődtünk vele különösebben, szól e ránk valamit, vagy nem, végül elengedtük egymást Takkival, és folytattuk utunk. A női alak már a folyosó végén járt. Nem is sejtettük ekkor még, hogy ő is ugyanoda tart, ahová mi. Folyosó végére érve nyitottunk ki egy ajtót, ami a tetőtérre vezetett.
- Yamapi szeret a tetőn gyakorolni. – mosolygott Takki. Ekkor léptünk ki az épület tetejére, a friss levegőre. Megláttam a tető másik végén táncolni Yamapit, arcom felragyogott. Ez a ragyogás abban a pillanatban elmúlt, mikor elé lépett egy nő, és abbahagyta gyakorlását. Ruháját nézve a nőnek rájöttem, hogy ő ugyanaz a nő volt, mint aki elsétált Takki és mellettem az előbb. Messziről nem tudtam kivenni ki lehet, de akkor Takki megszólalt:
- Keiko? – kérdezte hangosan magától, mire szájához kapta a kezét. Látva arcom, mint aki mindjárt elsírja magát, azt mondta:
- U-Umi-chan… - tette vállamra kezét. Ekkor Keiko közelebb lépett Yamapihoz. Nem akartam őket nézni. Az járt a fejemben, hogy Keiko vajon miért jött ide, egyenesen a JE-be, Yamapihoz. Talán Mayuko mondott neki valamit? Hiszen figyelmeztetett. Könnyeim e gondolatok közepette törtek maguknak lassan utat.
- Yamapi! – kiáltott neki oda Takki, aminek én nagyon nem örültem. Mikor meghallotta nevét, felénk néztek mind a ketten, én pedig nem bírtam elviselni egyikőjük tekintetét sem, így hátraarcot vettem, és szaladni kezdtem. Ez vagyok én. Mindig menekültem a kellemetlen dolgok elől.
- Umi! – kiáltott utánam Takki. – Ne szaladj el!
- Umi? – kérdezte Yamapi, majd indult meg Takki felé, de Keiko elkapta a kezét.
- Ő volt Umi? – kérdezte
- Igen, és kérlek, eressz el, meg kell keresnem.
- Ne, maradj itt velem.
- Keiko, nem lehh— - fojtotta Yamapiba a szót Keiko egy csókkal. Takki tágra nyílt szemekkel meredt rájuk, miközben én a folyosón véletlen elszaladtam Toma mellett.
- Umi-chan?!! – kiabálta, majd utánam eredt, és elkapott. Darabig még ugráltam a karjaiban, hogy eresszen, majd zokogásban törtem ki, és mellkasába fúrtam magam.
Eközben Leila és Jin szoros ölelését egy halk kopogás törte meg.
- Bejöhetek? – nyitotta az ajtót, és lépett be Shun. Leiláék óvatosan elengedték egymást, majd Jin felállt a padról, miközben magával húzta fel Leilát is a földről.
- Hogy vagytok? – kérdezte kedvesen Shun.
- S-Shun... – kezdett bele Leila. – Kérlek… menj… menj el. – mondta Leila attól félve, Jin kiborul.
- Akkor nem is zavarok tovább. Ne haragudjatok. Jin-kun. – fordult Shun Jin felé. – Őrizd meg ezt a kincset. Ne haragudj, ha félre értettél valamit. Nem állt szándékomban közétek állni, vagy bármi bajt keverni.
- Oguri-kun… - mondta Jin.
- Éljetek boldogan együtt. Viszlát. Minden jót. – mosolygott Shun, majd távozni készült.
- Neked is. Köszönöm. – kiáltotta utána Jin, miközben mélyen meghajolt, majd becsukódott az ajtó. Leila legnagyobb meglepetésére Jin nyugodtabban reagálta le a helyzetet, sőt nem gondolta volna, hogy ilyen hamar megbékél. Leila ismét meghatódottságtól kezdett zokogásban kitörni. A még mindig meghajló Jin hátára vetette magát, és csak sírt.
- Jin! – zokogta. – Jin! Jin! Jin! – ölelte szorosan Jin hátát, miközben az is könnyeit hullatta a földet bámulva. Jin lassan egyenesedett fel Leilával a hátán, aki nem volt hajlandó elengedni. Immáron úgy ölelte Leila Jint, hogy az fel volt egyenesedve. Tovább karolta hátulról Jint, kinek könnyei ugyanúgy hullottak.
- Leila… - kezdte Jin két levegővétel között. – Köszönöm… hogy azt mondtad, szeretsz.
- Baka. – zokogta Leila. – Tudhatnád, hogy csak te létezel számomra, és fogsz is. – mondta. Egy darabig még zokogtak, majd rendesen is átölelték egymást. Jin nagyon megijedt, hogy elveszíti Leilát, ezért zokogott még mindig ő is. Mint mikor egy kisgyerek megijed a villámlástól. Mikor egy kicsit lenyugodtak mindketten, haza indultak.
Eközben én Toma karjaiban zokogtam.
- Nyugodj meg, Umi-chan. – simogatta fejem Toma. – Mi történt?
- Ya-Yamapi… - nyögtem. – És… és Keiko… - hebegtem.
- Sss~ - csitítgat Toma. – Ha Yamapi megcsal téged, azt nem bocsájtom meg neki.
- Tomaaa~ - csuklott el hangom és fúrtam bele mellkasába még jobban arcom, miközben áztattam pólóját. A „megcsal” szó jelentése nagyon fájt. Hogy mondhattad ki ezt Toma?
- Miért...
- Én megmondtam. – lépett mögénk egy nő, hangjából ítélve. Tomával meglágyult az ölelésünk, de nem eresztett el, csak a nő felé fordultunk.
- Mayuko! – szaladt ki a számon a neve, amit nem szerettem se hallani, se mondani
- Mit műveltél? – kérdezte dühösen Toma
- Én semmit. Csupán megemlítettem egy apró hazugságot Keikónak.
- Micsodát?! – kiáltotta Toma
- Hát… hagy gondolkozzam. Talán valami olyasmit, hogy Yamapi szerelmet akar neki vallani, és hogy izgatottan várja őt a tetőn. – rebegtette pilláit
- Te kis aljas— - indult volna meg Toma Mayukó felé, de én nem engedtem őt el.
- Ne… - szipogtam, és néztem szemébe – Ne legyél dühös… Én azt a Tomát szeretem, aki mindig kedvesen mosolyog rám. – folytak könnyeim. Toma egy pillanatra lágyított komor arckifejezésén, de aztán visszaváltott ismét dühös arckifejezése miközben Mayukóra nézett.
- Oh. – játszotta a csodálkozót Mayuko. – Toma-kun te szereted ezt a lányt?
- Igen! – vágta rá Toma. Úgy csapta meg ez a fülem, mintha egy magnót full hangerőn közvetlen odatettek volna két másodpercre. – És ha fájdalmat okozol neki, nem bocsájtom meg.
- Oho. Mit fog ehhez szólni Yamapi-kun?
- Nem érdekel, meg fogom védeni őt! Főleg tőled! – kiabált Toma Mayukóra, miközben erősebben ölelt
Eközben a tetőn:
- Engedj el, Keiko. – lökte hátra a lányt Yamapi, majd csörtetett Takki felé
- Yamapi! – szólt rá Takki, majd gyors léptekkel már a folyosón is találták magukat.
- Yamapi, várj! – szaladt utánuk Keiko is.
- Hol van Umi? Mindent meg kell magyaráznom neki. – mondta Pi, miközben befordult egy sarkon egy másik folyosóra.
- Hát azt jól teszed. – sietett mögötte Takki. – Nagyon ki volt borulva. De jobb, ha nem említed – fordultak be egy újabb sarkon, egy folyosóra, ahol mi is álltunk. – a csókot Keikóva— - akadt el Takki szava, mikor befordult, és meglátott engem. Yamapi és Takki kővé dermedve álltak meg előttünk pár méterre. Toma éppen szorosan ölelt, mi így dermedtünk össze, miközben rájuk meredtünk. Végül Takki törte meg az éles csendet:
- U-Umi-chan hidd el, ho—
- Mit csinálsz?! – kérdezte kissé dühösen Yamapi Tomát.
- Se-Semmit. – mondta Toma, majd elengedett.
- Yamapi! – ért ide Keiko is, és állt Pi mögé. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Na, hát ez nagyszerű, mindenki itt van. – röhögött Mayuko. Lassan könnyek szöktek szemembe. Keiko hűvös tekintetétől, ami rám szegeződött, a hideg rázott. Pár lépést léphettem hátra csak.
- Umi. – figyelmeztetett Toma, majd futásnak eredtem. Ahogy tőlem várható volt. –
- Umi-chaaan! – kiabálta utánam. – Nem kéne utána menned?! – kiabált Toma Yamapira, de ő csak maga elé meredt, és nem mozdult.
- Yamapi! – kiáltott rá Takki is.
- Ch. – csattogott Toma, majd utánam sietett. Épületből kiérve ért csak utol, két karja közé vett, és úgy próbált lefogni.
- Umi, Umi, nyugodj meg. – mondogatta, miközben hangosan zokogtam. Ha eljutott volna a tudatomig, hogy az utcán vagyunk, valószínűleg nem sírtam volna ilyen hangosan. Ismét belefúrtam magam Toma mellkasába, aki csak fejem simogatta, miközben kedves hangon ismételgette: „Nincs semmi baj.”
- Hová indultál? – kérdezte.
- Ha— - akadt meg a hangom. Haza? A haza itt Yamapi lakását jelentette. Oda pedig nagyon nem akartam most menni, és később a szemébe nézni. Leila? Hozzájuk sem állíthatok be csak úgy, nem akarom őket zavarni, és valószínű még otthon sincsenek. A gondolattól, hogy nincs hová mennem, még jobban sírtam.
- Gyere el hozzám. – mondta Toma.
- Eh? – néztem fel rá könnyes arcommal. – Jó ez így? – szipogtam
- Jó. – mosolygott. – Na gyere. – mondta, és a kocsijához vettük az irányt, beszálltunk, majd elhajtottunk.
Eközben bent:
- Bármit is mondott neked ez a nő, ne hidd el. – mondta hangosan Takki Keikónak
- Én nem hazudok. – durcázott Mayuko
- Mit mondtál neki? – kérdezte Takki. – Válaszolj!
- Cöh. – morgolódott Mayuko. – Azt, hogy Yamapi-kun szerelmet akar vallani neki.
- Eh? – kérdezte Yamapi. – Ez nem igaz.
- Persze, hogy nem, te hülye! – mondta Takki. – Yamapi Umi-chant szereti!
- Tudom. – sóhajtott Mayuko.
- Akkor miért??
- A plázában nagyon idegesítő volt, amikor megpróbált megkérni rá, hogy többé ne álljak Jin és a barátnője közé.
- Mi? – kérdezte Yamapi
- Szegényke nagyon kiborult, amikor arról beszéltem, hogy veled is így fogtok járni. – mondta Yamapinak Mayuko. – Kicsit megaláztuk a picurit.
- Micsoda?! – kérdezte dühösen Yamapi
- Nyugalom. – intett neki Takki. Ő volt az egyetlen, akire most hallgatott. – Szóval ez volt a terved mi? Őket is összeveszíteni? Hogy lehetsz ilyen aljas… - csóválta fejét fintorogva Takki. – Tűnj innen! – kiáltott Mayukóra, aki kis pöffeszkedés után távozott.
- Te is menj el, Keiko. Félre értetted. – mondta Takki Keikónak is, aki szintén távozott, igaz nem valami vidáman.
- És te pedig. – fordult Takki Pi felé. – Mész, és megkeresed Umi-chant. És bocsánatot kérsz. – mondta, Pi csak bámult rá, mint aki nem értett meg valamit. – Mire vársz? – szólt rá kicsit hangosabban Takki, majd Yamapi elindult.
folyt. köv.
