Yo!

Tegnap volt a szülinapom és elég jól sikerült. Sokan felköszöntöttek, amit köszönök is :) Volt csodaszép tortám - kókuszos-csokis - amit úgy rendelt anyu, és akitől rendelte, tudta, hogy szeretem Japánt, ezért kaptam a tortámra egy kanjit, méghozzá az "ai" kanji-ját :D Meglepődtem rajta, és annyira örültem. Csodaszép volt a tortám.
Íme itt egy kép róla:

 










*-* Kaptam ékszereket, szinte csak azt most, mert azt vettek xD Mio csomagja pont tegnap, a szülinapomon ért ide, így megörültem neki :D Kaptam kis asztali kerek tükröt, olyan jó *-* Régóta fájt a fogam egy ilyenre. Meg kis neszeszeres szütyüt, ajakbalzsamot, és maszkokatt, amit kértem, az allergiám miatt.
Szóval jól sikerült a tegnap, szerencsére. Ma elmentünk apuval horgászni, nem fogtunk semmit és én meg jól leégtem, úgyh jó nap volt x'D Fáj is ahol piros lett a bőröm. Ez a bal karom és az orrom érinti, azok pirosak mert leégtek :S Hát ma tűzött is a nap az biztos.
Na mindegy, nem akarok hosszasan írni, csak ez volt a lényeg.

Szülinapom alkalmából jövök egy különlegességgel, ami még nem volt: dokumentáció a sellőkről! Érdemes elolvasni, sokáig kutattam, és végül ennyi adatot sikerült összeszednem ezen lényekről. Saját írás, sok munka, ezért lopni tilos!!!
Kellemes olvasgatást! Menj tovább.
 


A sellőkről - by Umi

A tengereket és a szárazföld tavait, folyóit benépesítő fél-emberek - legyenek nők vagy férfiak -
azóta foglalkoztatják az ember képzeletét, amióta először merészkedett ki a tengerek nyílt vizére.
A sellőket nagyon hosszú ideig ugyanolyan létező élőlénynek tekintették, mint például a repülő halakat.

A sellő-legenda ősi és szerteágazó: kultúrákon, kontinenseken, évszázadokon ível át. Ebből következik, hogy a
tengeri emberekről és szokásaikról szóló történetek is át meg átszövik a képzelet teljesét.
Sokféle nevük van: szirén, sellő, vízitündér, hableány, triton, tengeri nimfa...
A mesék még ennél is többfélék: némelyek gyengéd, jószívű teremtésekről szólnak, akik csak meg akarták mutatni
kedevesüknek a mélység varázslatos világát, mások gonosz, tengeri szörnyekről, akik ízekre szaggatják a vízbe fúltakat.
Voltak csillogó aranyhajú sellők, és voltak hableányok sötét hajkoronával, éles fogakkal.

Az egyéb népmesei alakokhoz hasonlóan a tengeri népek különböző válfajai különféle tulajdonságokkal és lakhellyel
rendelkeznek, de van néhány vonás, amelyet a sellőkkel szinte mindig kapcsolatba hozunk. A csábos külsejű, egyik
kezében tükröt, a másikban fésűt tartó, félig nő, félig haltestű lény nagyon sok variációra ad lehetőséget,
bár a legtöbb művészi megjelenésben a női felsőtestet derékban vagy csípőben váltja fel a kecsesen elkeskenyedő pikkelyes
halfarok. De itt aztán véget is ér az egyformaság: ábrázoltak már sellőt foltos makrélafarokkal, vízszintes delfinfarokkal,
izmos angolnafarokkal; némelyik derekát szoknyaszerűen elrendezett uszonyok övezték, mások inkább kígyószerűek voltak.
Lényegében véve azonban egész testük nyílt vízi csábításra és gyors menekülésre termett.
Sok beszámoló szól a kevert házasságokról - vagy meg nem valósult próbálkozásokról - a dráma- és balettirodalom
Udinéjétől kezdve Hans Christian Andersen Kis hableányáig.

A sellő hangja legalább annyira igéző, mint szépsége. A szirének bűvös dala a legendák szerint hajósokat csalt zátonyra,
tengerészeket sodort a vízbe fúltak birodalmába. Jellegzetes fordulat a népmesékben, amikor a vízitündér vagy hableány
magával rántja a hőst a mélybe.

A legendák gyakran összekeverednek, egymásba fonódnak, ezért nagyon nehéz őket nyomon követni, bár eredetük kimutatható.
Így van ez a sellők esetében is. Az első ős valószínűleg Oannes babiloni halember-isten volt. A legkorábbi ábrázolásokon
a jóindulatú Oannes emberi alak, halfej formájú fejdísszel, és hosszú halbőr palásttal. Oannes női megfelelője Atargatis,
a szírek, a filiszteusok és izraeliták holdistennője, aki Derceto néven isismert, mint a legelső halistennő. Lukainosz
görög író az i. sz. II. században egy föníciai rajz nyomán úgy írta le őt, mint akinek felső része nő, de deréktől lefelé
halfarka van. Mint Holdistennő, Atargatis sok tulajdonsággal gazdagította a hal-istenség képét. Hozzá kapcsolódott az
éjszaka titokzatossága és a változó holdfázisok, majd később a csáberő, a hiúság, a szépség, a kegyetlenség és az
elérhetetlen szerelem fogalma is. Ezeket a vonásokat a későbbi sellők is tükrözik.

Általánosan elfogadott nézet, hogy Atargatis volt az elődje Aphrodité görög istennőnek is, aki tengeri kagyló héjában
emelkedett ki a habokból. Nem csak a tengerből-születés motívuma rokonítja persze Aphrodité-Vénuszt a sellőkkel,
hanem veszedelmes szépsége is.

A mondabeli görög alakok egy csoportja, a sziréneké ugyancsak hozzájárult a sellő prototípusának kialakulásához.
Halálos énekük a tengerészeket csalogatta pusztulásba. A görög mitológia szerint csupán Orfeusznak
(és társainak), valamint Odüsszeusznak sikerült megmenekülnie mindazok közül, akik hallották a szirének énekét.
A legendás dalnok, Orfeusz náluk is szebben énekelt, ezért mindenki inkább őt hallgatta; Odüsszeusz pedig odakötöztette
magát hajójának árbocrúdjához, miután társai fülét viasszal betömte, hogy azok, tudomást sem véve a szirénekről,
tovább evezzenek. Így aztán Odüsszeusz, bár pokolian kínlódott, hiszen csábította az ének, megmenekült: nem tudta
elszakítani a kötelékeit.

A szájhagyomágy a sziréneket a kései ókortól kezdve, egyre inkább tengeri lényeknek tekintette. Lakóhelyük az óceán lett,
és lassan külsejükben is halformájúvá váltak: olyannyira, hogy manapság a szirén és a sellő fogalma már egybeolvadt.
Mindenesetre ez az átalakulás évszázadokig tartott; a szirének sokáig tollas és uszonyos lények voltak egyszerre.
De mindvégig úgy tartották őket számon, mint akinek ellenállhatatlan éneke pusztulásba dönti a legbátrabb tengerészt is.
Az átalakulás viszont már maga a sellő volt, kiknek célja már nem volt a hajózó emberek elcsábítása és megölése.













Míg a szirén eleve mítikus alak volt, a sellőt az ókori tudósok valódi lénynek tekintették. Az idősebb Pliniusnál
találkozunk először részletes leírásával. Nagyszabású művében, a Naturalis historiae libriben (Természettörténet), amely
az i. sz. 1. században jelent meg, a következőket írja: "Ami pedig a sellőket illeti, akiket hableánynak is neveznek,
nem képzelet szülöttei: mert ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is,
amely emberi formájú."
A sellők kezdetben mindenhol pikkelyes lénynek tűnt, később azonban ez egyre inkább csak az uszonyra fokozódott.

A kereszténység előtti kor sellő-szirénjei fokozatosan beépültek az egyház jelképrendszerébe - az ördög oldalán:
halfarkú asszonyformájú alakok tekeredtek kísértően a templomok oszlopaira és vetettek csábos pillantásokat a tévelygő
hivőkre a faragott díszekről. Ők jelképezték többek között a keresztény lélek elkárhozását; még az Odüsszeusz és a
szirének eredetileg egészen mást példázó története is népszerű erkölcsi allegóriává változott. Alexandriai Clement
Példabeszédek a pogányokhoz című művében eléggé drámaian így fogalmazott: "Ne engedd, hogy egy asszony, lebegő uszályban,
kifordítson énedből, hagyd ott énekét, mert a halál szolgája; erősítsd meg lelked, s legyőzöd a romlást!"

Ilyenformán voltaképp az egyház volt az, amely a hableányok mítoszát ébren tartotta a nagy felfedezések korában, amikor is
az első tengeri utakról visszatérő hajósok sorra hozták a sellőkkel való találkozások hírét. Még Kolombusz is említi őket
1492. évi utazásáról szóló beszámolójában. Ezt írja egyik tengerészéről: "Három sellőt látott, akik magasan kiemelkedtek
a vízből, de nem voltak olyan szépek, mint a festményeken, bár kétségtelen, hogy némileg emberhez hasonlatosak
az arcvonásaik." Valószínűleg 500 évvel ezelőtt még nem lehettek olyan szemet gyönyörködtető látványok, hisz még csak
ekkorra kezdtek a szirénből sellővé fejlődni.
Ha voltak egyházak, melyek hírdették a sellőkről szóló legendákat, elgondolkodunk, hogy egy egyház sosem hazudhat.

A természettudósok és tengerészkapitányok beszámolói azonban mindig is eltértek a művészek által megálmodott költői képtől.
Hasonlítsuk csak össze azt az "édes leheletű", szépséges hableányt, akiről Shakespeare a Szentivánéji álomban írt,
az 1700-as évek elejének természettudományos leírásaiban szereplő amboinai szirénnel. Jóllehet ez utóbbit is felruházzák
egzotikus vonásokkal, mégis úgy beszélnek róla, mint szörnyről.
Samuel Fallours 1717-ben készült színes rajza szerint az akkori sellőnek zöldes tónusú, réz-színű bőre volt,
a csípője körül uszonyokkal, amely kék volt, és középen csík húzódott végig. A pikkely ugyan eltűnt a felsőtestről,
még mindig megvolt a fura színe. A még fennmaradt szirénekről a kép egészen más volt.
 
Az 1700-as években közzé tett jelentés szerint az Amboina tartományban a
Borné-parton szirénhez hasonló szörnyet fogtak. Hosszúsága 59 hüvelyk (másfél méter) volt, arányai az angolnáénak
feleltnek meg. Vízzel teli kádban négy napig és hét óráig maradt életben a szárazföldön. Időről időre
egércincogásszerű hangokat hallatott. Nem evett semmit, noha kishalakat, kagylókat, rákokat, stb. kínáltak neki.
Elpusztulása után a kádban a macskáéhoz hasonló ürüléket találtak...

Eléggé hihetetlen, hogy ez a szerencsétlen, kádban tartott, cincogó hangokat hallató termtmény egy sellő volt,
sem mint inkább egy szirén, Shakespeare azonban kétségtelen a sellőről írt művében:

                    S hallék egy cselle hátán hableányt,
                    Ki olyan édes dallamot lehelt,
                    Hogy a bősz tenger nyájas lőn dalára,
                    S több csillag őrülten rohant le, hogy
                    A hableány zenéjét hallja...
















A költemények és a szemtanú beszámolói közötti ellentmondásra egyre inkább felfigyelt a felvilágosodás embere.
Amikor Erik Pontoppidan Norvégia természetrajza című munkájában a sellők fajtájának meghatározásához érkezett, a
sellő-folkról nagyrészét mint mesebeszédet elvetette. Panaszkodott azokra, akik összetévesztik a fantáziát a
tudományos megfigyeléssel, és azt állította, hogy ha a sellőt dallamos hanggal ruházzák fel, és azt mondják, hogy
csodásan énekel, érthető, hogy kevés józanul gondolkodó ember ad hitelt ilyen képtelenségnek; sőt mi több, kétségbe
vonja az ilyen termtmény létezését is. Miután azonban ezt leszögezte, nyolc oldalon keresztül részletezi a hableányok,
sellők "valódi" tudományos leírását.

A 19. század közepére a Viktória kori London egyik fő látványossága a kitömött sellő lett.

Az efféle kitömött kuriózumok közül a legnépszerűbb az úgynevezett Fidzsi-szigeteki sellő volt, melyet először egy
londoni kávéházban mutogattak, majd 1842-ben Barnum amerikai mutatványos vitte át a tengerentúlra. A broadway-i sellő-show
akkora sikert aratott, hogy Barnum, New York-i American Museumába is bekerült, ahol majdnem háromszorosára növelte a
múzeum bevételét a kiállítás első hónapjaiban.

Persze nem mindeen Viktória-kori sellőt sorolunk vásári kacatok közé; akadtak hableányok szép számmal a képzőművészetben
és az óirodalomban is. A hableányok ellenállhatatlan, de eleve kudarcra ítélt szerelmének témája nagy hatással volt a
19. század romantikusaira. Ez, valamint a népművészet iránti általános érdeklődés és a preraffaelitáknak a klasszikus
szépség iránti vágyakozása nagyban hozzájárult a modern sellő képének kialakításához - a rontó szépségtől a megindító
ártatlanságig. Megtalálhatók közöttük Herbert Draper és John William Waterhouse epekedő csábítói, és Arnold Böcklin
félemberei egyaránt. Tennyson versekbe foglalta a tenger népét, míg Edward Burne-Jones és William Morris kiterjesztették
ezt a divatot a tapétákra is, sőt a szecesszió korától kezdve az olyan hétköznapi tárgyakról, mint a hamutartók vagy a
levesestálak, ugyancsak sellők tekintettek az emberre.

Jószerivel nincs a világnak olyan országa, ahol a hableánylegenda valamilyen formában ne szereplne a néphagyományban.
Ez a makacs életképesség arra utal, hogy kell legyen valamennyi valóságtartalma, esetleg egy állat, amely messziről
sellőszerűnek tűnik. Több lehetőség is kínálja magát: a Sierre rendhez tartozó tengeri tehenek, beleértve a manatékat és
a dugongokat, no meg természetesen a különböző fókafajokat.
Igaz ugyan, hogy ezek az állatok aligha tudnának éppen a szépségükkel romlásba csalni egy hajót vagy akár csak egy
hosszú ideje tengeren tartózkodó hajóst is, bizonyos tulajdonságaik mégis sellőszerűek.

Még mostanság is elhangzik egy-egy, láthatóan komolyan vett beszámolók arról, hogy a világ valamely távoli
pontján hableányokat láttak. De égészében véve van valóságalapja.
Voltak, akik csak egy lány fejét látták hajójuk túrázása közben, a nyílt óceánon. Meglepőnek hathatott, mire a fej,
eltűnt a habok között. Nyílt és hideg vízben még akkor is kizárt tény, hogy egy jól úszó ember volt az.
Ha még ma is léteznek sellők, egészen biztosan mára fejlődtek ki annyira, hogy egészen emberi formájuk legyen.
Az viszont már kétségtelen, hogy léteztek. Ahogy Samuel Fallours is írta, az első igazi sellőknek kék uszonyuk és kék
hajuk volt, hogy minél jobban rejtőzködni tudjanak a tengerekben és óceánokban.

Ha a sellők tényleg sokat fejlődtek, egészen emberi felsőtesttel, akkor a
tudatuk is fejlődött. Ami a rejtőzködésre kényszerítette őket. A sellő legenda ott kezdődhetett, amikor ember és sellő
még nem találkozott, és a sellő még nem tudta, hogy milyen az ember. Olyan ez, mint mikor a dzsungel mélyén felfedezünk
egy új madárfajt, amely ember láttán nem menekül el, hisz még sosem látott olyat, és nem fél tőle. Amint azonban az
ember el akarta fogni, tudta, hogy távol kell tartania magát tőle, melyet tovább adott utódainak is.

Annyi egészen biztos, hogy a Föld majdnem 80%-a víz. Rengeteg felfedezetlen szárazföldi hely is van még, nemhogy a
végtelen óceán. Az óceán hatalmas és mély. Számtalan titkot rejteget még.
A mérgező-gömbhalról azt hitték, hogy évszázadokkal ezelőtt kihalt. Ám napjainkban (2002 körül) fedezték fel újra,
hogy még vannak fenmaradt példányok. Hogy maradhatott ilyen sokáig láthatatlan előttünk? Ahogy az óriás tintahal is?
Egy ekkora élőlényt is miért csak most vettek észre? Ha egy ekkora élőlény ilyen sokáig tudott rejtőzködni...
Mindenki döntse el, hogy ezek után mit gondol a sellőkről, és hogy hisz e bennük.
Nos, ahogy említettem, az óceán végtelenül hatalmas...

by Umi